Leginkább az emberi egyéniség vonzza a képzeletet, az egyéniség iránt születhet rajongás. Ebből jön a szeretet, abból az élet. A tudás, tehetség, képesség, amely e mögött meghúzódik, szükséges, de nem elegendő alap. Ebben az egyben bízom most az újesztendő küszöbén: az egyéniségben. Hogy az megmaradhat továbbra is a képzelet gyújtópontjában, mert önmagában a tudás, képesség és tehetség már versenyképtelen a mesterséges intelligenciával. Érzem ezt, sőt látom is. Az egyéniség alakítója a sorsnak, de csak ha rendkívüli lélekkel rendelkezik.
És vajon az egyéniség miből áll össze? A karizma hogyan jön létre? Öröklődés, tanulás, minták? Majd összeszedik, amit erről gondolnak a „fejlesztők”, és a mesterséges intelligencia pedig összerakja, előállítja az „egyéniség-árnyat”. Lesz belőle lázadó, agresszív, szeretetet hirdető, gúnyos, ironikus – önironikus, mindenféle – változat. Ehhez hozzárendeli a megfelelő tudást, és már kész is a tökéletes árny-lény. Durva való ez!
Szerintem ilyen prototípusokat már gyártanak is, csak még nem képesek emberi szövetet – testet – is teremteni hozzá. Ezért a mesterséges intelligencia egyelőre kénytelen élő személyeket felhasználni a céljaira. Ezért a kiválasztott személyekhez rendeli a tudást és az egyéniséget. Átmossa az agyukat. Egyelőre a dolog még kezdeti fázisban van. Meg kell küzdeni az alany eredeti egyéniségével. Fel kell tölteni a tudás-raktárakat, ráadásul ez nem elegendő, hiszen a tudást alkalmazni is kell. A másodperc tört része alatt döntéseket kell hozni. A tudás sem tökéletes, mert nem számol az olyan emberi tulajdonságokkal, amelyek más dimenzióban léteznek. Nem számol a lélekkel. Nem, mert nem tudja mi az, és így inkább nem vesz róla tudomást.
Itt megáll a tudomány. De mielőtt megkönnyebbülve hátradőlnénk – meg vagyunk mentve! –, gondolkozzunk el azon, hogy tömegesen fognak „gyártani” egyéniséggel és tudással felvértezett árny-lényeket, akiknek a lelkét legátolják. Vajon van-e kétség afelől, hogy később humanoidokat is képesek lesznek előállítani – meglelik az emberi szövet mását –, akikbe nincs is beletáplálva a lélek. Biztosnak látszik, hogy az emberiség fennmaradásának kulcsa a lélek, és semmiképpen sem az anyag. Ebből érthető, hogy miért a düh és hadjárat a lélek, s az ehhez kapcsolódó olyan érzések iránt, mint hit-vallás. És az olyan intézmények ellen, mint az egyház.
Mondhatják, hogy ez másodlagos, de nem így van. Jól látható folyamat része az egyházellenesség. Ugyanakkor tudom, hogy az egyház- és vallásellenes indulatok és közömbösségek mögött sokszor csak az igénytelenség, szellemi restség, lustaság áll. Tudom, hogy a materializmus önmagában soha nem lehet az ember végső hitvallása. Ahhoz hozzá kell adni a harcos egyházellenességet, s így már politikai-világnézeti síkra emelve a hitetlenséget, magával ránthatja az embert akár a végső tagadásba is. A francia forradalom idején súlyos egyházellenességbe torkollott a politikai-világnézeti harc. Papok százait végezték ki, ezreit üldözték el. A templomokat legtöbbször bezárták. De az emberek képtelenek voltak meglenni a hit nélkül, mert lelkük volt. Még Robespierre-nek is, aki aztán saját „egyházat” fabrikált volna a Legfelsőbb Lény tiszteletére. A dolog csúfosan megbukott.
A marxista kommunistáknak szellemi téren az egyház volt a legfőbb ellensége. A kezdeti időkben a teljes megsemmisítésen járt az eszük. Világtörténelmi jelentőségű ilyen kísérlet volt 1919-ben Magyarországon, a „Tanácsköztársaság” idején. Mi tanultunk belőle. Még a magyar kommunisták is. Megtanulták, hogy a hitet, vallást, egyházat nem lehet elpusztítani. Csak az emberrel együtt. Akkor pedig emberre még szükség volt. Hogy dolgozzon, harcoljon, tapsoljon. Ezért később inkább magából a kommunizmusból csináltak vallást, külön kis hittel, dogmával, szertartásokkal, megváltókkal. Ez is megbukott.
Ma abba a korba lépünk, amikor a mesterséges intelligencia révén sokan úgy gondolhatják, hogy az emberre már nincs is szükség. Legalábbis annyi emberre, amennyi már van, és főleg, amennyi hamarosan lesz. Jobban elvégzi a munkát a mesterséges intelligencia, jobban megvívja a harcot is a csatamezőn. Nézzenek be egy szinte teljesen automatizált gyárba, vagy nézzenek körül a fronton. Drónok vívják a háborút, s ki tudja melyiket irányítja még ember, s melyiket a mesterséges intelligencia. Melyik hatékonyabb?
Erősen reménykedek abban, hogy az új generációk megtalálják a választ a mai kihívásokra. A mi nemzedékünk – bolygóméretben értem –, láthatóan elbukott ebben a küzdelemben. Már nem látunk más kiutat, mint a dacos kivonulást. Ellenállást kis szigetekben. Csodálom azokat, akik ezt valóban képesek megtenni. Tapasztalatom szerint ezek olyan kortársaim, akiknek több gyermekük van – akár négy-öt –, akiknek idejük sem lenne a mesterséges intelligencia áldozatává válni. Nekik a természetes és megváltó közösség színtere a templom. Nincs más. A kapcsolat. Ezért nagyon fontos, hogy a szószéken igazi, az égiekkel kapcsolatban lévő egyéniség hirdesse az igét. És fontos, hogy mindig a helyén legyen, velük legyen. Nem tréfa ez. Nem előadás, nem kis közös pancsolás, nem taposás, nem gépies kántálás. Valóban: lélek-balzsamozás.
Errefelé sosem volt könnyű felismerni a valódi egyéniségeket. Nem a politikáról beszélek, az csak egy része az életünknek. Befolyásolja a sorsunkat, de megszoktuk, hogy a mi akaratunknál jóval erősebb hatásokhoz idomulni kell. Megszoktuk azt is, hogy ezek a külső nyomások gyakran nem a jó irányba visznek. Ez a megfellebbezhetetlen történelmi tapasztalatunk. Belekényszerítettek miket két világháborúba, aztán beletuszkoltak (kétszer is) a kommunista birodalomba. S amitől annyi jót vártunk, kezd az is zsákutcára hajazni. Se háborút nem akarunk, se birodalomhoz tartozni. Mert a háborúnak csak vesztesei lehetünk. Nem azért, mert szerencsétlenek, gyávák vagy tehetetlenek lennénk, nem is azért, mert ez a sorsunk, végzetünk, s még csak nem is azért, mert nincs igazunk. Hanem azért, mert az erőviszonyok csak ezt teszik lehetővé. Birodalomhoz pedig azért nem szeretnénk tartozni, mert annak csak a perifériáján helyezkedhetnénk el, provincia lehetnénk, ütközőzóna, amelyből már nem kérnénk ötszáz év tapasztalatának okán.
Bécs majd segít ellenállni az oszmán-török hódításnak. Konstantinápoly segít megőrizni szuverenitásunkat a németektől; Berlin segít megvédeni a hazát a bolsevikoktól; Moszkva segít független, demokratikus országot teremteni. S mindezek előnyös gazdasági helyzetbe hoznak, adnak „PÉNZT”. (!) Brüsszel segít megvédeni a jogállamot. Magasabb rendű szuverenitást biztosít, megvéd a rettenetes oroszoktól, akik biztosan megtámadják Európát. Brüsszel is ad „PÉNZT”. Mindezt betáplálva a gépezetbe, a mesterséges intelligencia létrehoz egy állandóan beszélő lélek nélküli árnyat. Ennek támogatására pedig felhasználja a közösségi médiát és minden egyebet, amelyet már régóta maga igazgat. Durva való.
Másként nem lehet, mert különben nem tolná a képembe most az „algoritmus”, hogy újabb magyar püspök kért bocsánatot az „egyház bűneiért”. Az egyház? Más valaki meg felszólít, hogy érezzem jól magam, ha „másként” ünneplem karácsonyt. Mondjuk, egyedül. Eszembe sem jutott jól érezni magam ezért, pedig egyedül töltöttem a szentestét. Talán elballagtam az éjféli misére. Lehet, hogy beültem az autóba és elmentem a kedves helyeimre. Elérzékenyülve felidéztem, hogy 1978-ban is egyedül voltam, és valamit rajzoltam a nedves hóba, s azóta mi minden történt! Másnap meg összes lányom és unokám körében fogom ünnepelni a karácsonyt, és a Jézuska is bekukkant. Hoz nekem rajzokat, fényképeket, talán borotvakrémet is. De lehet, hogy megfeledkezik rólam.
Azzal kívánok Boldog Új Évet minden kedves olvasómnak, hogy boldogok a mesterséges intelligencia árny-lényei biztosan nem lehetnek. Dáridózhatnak, átkozódhatnak. Boldogok csak mi, lélekkel megáldott emberek lehetünk. És boldogtalanok is. Nem más, mint az égi kapcsolat a garanciánk, hogy sorsunk irányítói lehetünk.
A szerző történész
