„A színház célja, hogy katartikus művészeti élményt adjon. A hadseregé pedig az, hogy – hol nemes, hol alantas célból – embereket öljön. Nem igazán látom a hasonlóságot. Azt persze látom, hogy Vidnyánszky Attila a rendszert szolgálja” – mondta Barabás Richárd, aki nyílt levelet írt Vidnyánszky Attilának a Nemzeti Színház Egri csillagok című előadásával kapcsolatban.
Voltaképpen elképesztő, hogy valakinek nem dobban meg a szíve akkor, ha a Nemzeti Színház az Egri csillagokat játssza. Nyilvánvaló, hogy nem lehet benne nagyszerűbb üzenet, mint a hazaszeretet, amelyet szívbe markoló módon, Dobó István és várvédőin keresztül, nagyszerűen lehet érzékeltetni. Erre jön Barabás, és a hadsereg feladatai között felsorolja az emberölést, mi több, az alantas célból való gyilkolást. Nem más ez, mint lélekölés. Az például eszébe sem jut, hogy összekapcsolja a kettőt, és a színházról – a honvédségen keresztül – mint a hazaszeretet lemagasabb hőfokon izzó forrásáról beszéljen.
Ez csak olyan embernek nem jut eszébe, aki csak Ukrajna kapcsán ölt magára ukrán zászlóval dekorált pólót, de a hős egri várvédőkről a hazaszeretet még fel sem merül benne. Pedig egyenesen ujjongania kéne, amikor a Nemzeti Színház együttműködési megállapodást köt a hadsereggel, és ennek részeként az Egri csillagok című előadást több mint hatezer kadét kíséri figyelemmel. Dobó István esküjét pedig a kadétok együtt mondták az egri várkapitányt alakító Trill Zsolt színművésszel. Micsoda katarzis, gondolhatja a néző. Mennyivel jobb katonák lesznek így a kadétok. Sokkal.
A jelek szerint azonban Barabásnál a katarzis és a hazaszeretet össze nem férő fogalmak. Nála sokkal inkább összefügghet az LMBTQ-közösségekkel, illetve a Szivárvány Városok Hálózatával, akikkel kapcsolatban Facebook-bejegyzésében írt a napokban. Idézek egy részletet: „Már évekkel ezelőtt megfogalmazódott a közösségünket képviselő civil szervezetek részéről a gondolat, hogy milyen jó volna, ha Budapest is csatlakozna a Szivárvány Városok Hálózatához, amelynek tagjai többek között olyan nagyvárosok is, mint Berlin, Bordeaux, Brüsszel, Koppenhága, Helsinki vagy éppen Taipei.”
Valószínű Barabás számára a csatlakozás nagyobb katarzist jelenthetne, mint a kadétok Trill Zsolttal együtt mondott esküje.
Tudjuk a volt újbudai alpolgármesterről, hogy a régi SZFE-re járt, színésznek tanult, de végül önkormányzati képviselő lett Újbudán, egyébként Karácsony Gergely párttársa.
Vidnyánszky Attila levelére írott válaszában kitért rá, hogy „Balassi Bálinttól Zrínyi Miklóson, Arany Jánoson, Jókai Móron és Petőfi Sándoron át Gárdonyi Gézáig számtalan költőnk-írónk tisztelgett honvédő katonáink szolgálata előtt. Az Ön szemében talán ők is áldozatául estek saját koruk országvezetése »lopakodó militarizációjának«, de azt hiszem, nem ők jártak tévúton. Miközben nekem címzett levelében érveit puffogtatja, nemcsak a magyar irodalom egyik jelentős hagyományáról feledkezik meg – a félműveltség még bocsánatos lenne –, hanem zárójelbe teszi a hazaszeretet fogalmát is. Ez ugyanis az a közös cél, amit intézményvezetőként felismertem, és ami miatt büszke vagyok rá, hogy a Nemzeti Színház és a Honvédelmi Minisztérium együttműködési megállapodást kötött.”
Nyilván az írók, a költők és a magyarok milliói is másként tekintenek a katonákra, mint Barabás. Tiszteletet ébreszt a szolgálatuk: helytállásuk a különböző árvíz- és katasztrófahelyzetek elleni védekezésben, a határvédelemben. Vidnyánszky aláhúzza: „Én ennél jóval többet gondolok róluk, mert az egyenruhájuk nekem üzenet a hazaszeretetről, a magyar nemzet védelméről, arról a szemléletről, amit az Ön által is képviselt politikai erők olyan sokat és előszeretettel gúnyolnak: az áldozatvállalásról. Az egyenruha annak a jele, hogy valaki képes a közösségéért önmagát is feláldozni. Ezeknek az embereknek a szolgálatkészsége minden időben, mindenféle kormány vezetése alatt tiszteletet kellene, hogy ébresszen bennünk. Eddig sem gondoltam, hogy ebben minden politikai erő egyetért, de a katonákban éppen az a nagyszerű, hogy azokat is szolgálják, akik gúnyolódnak rajtuk, vagy akiket Ön képvisel.”
Ez a helyzet kedves Barabás Richárd. Lehet, hogy az ön lelkében a hadsereg és a színház kettő, a magyarok többsége szívében viszont történelmi pillanatokban nagyon is egy.
Főleg akkor, ha egy nagyszerű hazafias rendező olyan ragyogó kapcsolatot talál közöttük, mint az Egri csillagok. Ehhez nem a rendszert kell szolgálni, hanem a magyarokat.
Ez azonban magának sajnos nagyon nem megy.
A szerző újságíró
