Az Illyés Gyula-vers címe eredetileg Újévi ablak. A többes szám indoka egyrészt az, hogy más (újévi) versekre is utalni szeretnék, illetve az ablakoknak (többes számban) hasonló szimbolikus tartalma van, mint például az ajtóknak a kultikus rockzenekar (Doors) nevében. Jim Morrison és társai a pszichedelikus (tudatmódosító) átéléskifejezés jegyében a Huxley-regénycím „érzékelés kapuinak” kitágítására ugyanúgy gondolhattak a név kiválasztáskor, mint William Blake prózaversének egyik sorára a Próféciák című ciklusból: „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.”
Az érzékelésnek azonban kapuk és ajtók mellett ablakai is vannak, és bár az ajtón be vagy ki lehet menni, az ablakon be vagy ki lehet látni. A látás pedig inkább érzékelés, nem beszélve arról, hogy a költészet maga is látás és hallás, szaglás és ízlelés, tapintás – és metafizikai megtapasztalás. Együtt az összes érzék, a transzcendenciaélményt sem felejtve ki közülük. Ezenkívül az ablak valamiféle látásközti létállapotot is megjelenít: egyszerre figyeljük kívülről mindazt, ami bent van, és belülről a kinti világot. Egy verssel való azonosuláshoz talán elsősorban bent (benne a versben) kell lennünk, mert ott van a beszélő is, ott találkozunk vele (és önmagunkkal), de ha kívülről figyeljük a benti világot, valami mindig titok marad belőle, és ez a titok őrzi végtelenként a vers varázsát.
Az egyik értelmezésben azt olvasom, hogy a költő „kitekint az ablakon”, s látja a havazást, a tisztaságot a karácsonyi szeretet után, a külső és a belső tisztaságot, aztán már nem a kinti, hanem a belső történésekre helyeződik a hangsúly. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy a költő vajon kitekintett-e az ablakon, ám azzal egyetértek, hogy a két világ között ellentét van. S nem is feltétlenül „kinti” és „benti” ez a két világ, az ellentét ugyanis magában a létezésben van. A lehetőségek és cselekvések, a szándékok és mulasztások között, az elkülönítetlen időpillanatokban (mert az elmúló-eltelő időt összekevertük az álló, a betelő ünnepi idővel).
Illyés Újévi ablaka egyszerre a kint és a bent. Csupa hó, azaz: majdnem, illetve csak kis részben. Csak első ránézésre lepi be a hó a tizenhét sorával ablakot formáló verset. Csak az első öt sort rajzolja meg a hó, soronként tíz említéssel. Aztán helyet cserél a két betű, így lesz a hóból: „oh” (kiejtve: óh). Az állapotrajz sóhajjá, melankolikus és fájdalmas lélegzetvétellé változik. A képvers itt telítődik a toposzintaktikus (a térbeli elhelyezésnek jelentést adó, illetve a térbeli elhelyezéssel jelentést konstruáló) üzenet súlyával. Szinte ráfagynak a behavazott ablakra a jajszavak, amelyek valóban lehetnek akár az „ablak keresztlécei” is: „hány bukás hány elsikoltott néma oh”; majd sorokkal lentebb a „mennyi végső késő oh”, aztán a „mennyi hiábavaló”, és végül: „oh mennyi halál-tiszta szó”.
A följajduló sok-sok „oh” magában rejti a bukást, egybesűríti a bennünk lévő hibát és a sokszor tőlünk független kudarcot. Hordozza a némaságot, amely lehet kényszer, máskor viszont a ki nem mondott szó lehet bűn is (válaszolva Babits „Vétkesek közt cinkos, aki néma” keserű vádjára), megint máskor a bent ragadt szó a meg nem tett cselekvés. S a nem a megfelelő időben kimondott szó már nem sokat ér – ezért lesz „végső késő”, így válik hiábavalóvá. Az év végi összegzés után megfogalmazott plánumok idején keserű sóhajok közé fojtott Újévi ablak mégis a remény verse, bizonyos eszkatologikus megtisztulástudat üt át a behavazott ablakon.
Hogy miért őrzöm magamban emblémaversként Illyés ablakát? Ezt a fentieken túl avval tudnám kiegészíteni, hogy az 1965-ben megjelent Dőlt vitorla című kötet nyitóverse; abban az évben születtem, valamiképp benne érzem magam is a sok-sok néma sóhajban. S nemcsak a vers lehet ablak, köztesérzék, vallom, de a lét maga is: minden fizikaiban benne van a metafizikai, minden testi magában hordozza a szellemivel való kapcsolatokat. Lehet a fagy és a melegség egyszerre, a kint és a bent ugyanabban a pillanatban, nincs különbség az óév és az újév között, mert a feladat, az élet ugyanaz a folyton változó és mindig állandó jelenlét.
Az Év kezdetén című Weöres Sándor-versben a „tornyok harangja kék fagy-tisztaságban / messzibbre csendül”, s e messzi harangzúgás fényesíti elém a tíz évvel az Illyés-ablak után megjelent Óév és újesztendő című versbe kódolt, belső látást arról, hogy „mást gondolunk, másként eszmélkedünk” – de ez puszta illúzió, mert „végig sem gondolt sejtéseink / szürkén rebbennek hűvös légen át, / mint fosztott gallyak közt veréb-csapat”. S „a fázó lélek észre sem veszi”, hogy a szélhordta felhő és az álom, a virágok lassú csöndje és a szüret derűje mind csak visszatérés.
A „kristály-metszésű” és „kemény kékségű mennybolt” alól „az ablak-résen / rámnéz egy csillag / fagyos élessége / mintha vallomást / akarna szelni agyvelőmből / vagy tán szívemből / hogy mi jót tettem / mit vétettem / mit mulasztottam / és én hallgatok / mert csillag-nyelven / nem tudhatok”. – Ezek már a Téli csillag sorai, mert közben visszalapozódott eggyel a verskötet. Járunk néha így, hogy véletlennek tűnik az, ami törvényszerű. S nocsak: az év végi könnyű és az újévi súlyos (vagy fordítva) gondolatok rímelnek az ablakversekre, rímelnek a kérdéseinkre, amelyekkel magunkat is számonkérjük. – Mi jót tettem, mit vétettem, mit mulasztottam? „És én hallgatok / mert csillag-nyelven / nem tudhatok”; vagy azért a némaság, mert belém fagyott a szó.
A szerző irodalomtörténész
