Az ünnepek körüli kavargásban vonatozni legalábbis olyan, mint hajózni: necesse est, azaz szükséges. Ebben a szükségben az ember nem is nagyon figyel arra, hogy a pénztárnál persze már csak első osztályú helyjegyet tudnak adni az InterCityre, annyi baj legyen – a differencia ugyan szokatlanul tetemes, emlékeim szerint nem volt ekkora a különbség, de hát, istenem, annyi emelés történt itt és amott, miért pont itt ne, különben is kibírjuk, nosza… Az első osztály ellenszenvesen fényűző, üvegfalakkal (!) és erőltetett úriaskodással, főleg ami az üléseket és borításukat illeti – az egész már első pillantásra olyan, mint egy úrhatnámkodó, sznob egyén valahol itt, a Kárpát-medencében, aki erőltetetten modoros és hivalkodóan, mindenáron – átlátszó-nevetséges módon – előkelősködőnek látszani akaró.
Nemsokára az is kiderül, mit kellett a szépséges – jóformán dupla – differenciával megfizetni. (Egy biztos: a késést nem. Az most is, miként dukál, huszonöt perces. Hív a vasút, vár a MÁV, szólt egykoron a Kádár-kori csábversike. Lám, ez sem változott…)
A több mint úri, legalábbis első fölötti osztályú fülkében fiatalok, az obligát fülhallgatóval és laptoppal, no meg mobilokkal, ezek nélkül, úgy hiszem, nemhogy elindulni, de létezni sem lehet immár, atomkatasztrófával érne föl, ha netán akár egyetlen napra megvalósulna Bene Zoli íróbarátom disztópiaötlete, az Áramszünet s valami gigantikus napkitörés vagy mifene miatt totális áramszünet törne ki – e jámbor ifjak, meggyőződésem, a világvégét, az armageddont és az apokalipszis lovasainak eljövetelét kisebb rémülettel, pánikkal élnék át, mintha fenti – néha, kis időre sokunk által szinte már kívánt – állapot bekövetkeznék…
Ami viszont bekövetkezik: hogy néhány mondatot beszélek a meglehetősen katonás kalauznővel, aki roppant megtisztelő módon bár, de kételyeket fogalmaz meg az életkoromat illetően, és enyhén elmebeteg alternatívát ajánl a személyi igazolvány vagy a teljes árú első osztályú menetjegy megvétele között. Miután tisztáztuk a dolgot – meg kell tanulni, hogy a bolondokat ne csak keleten tiszteljük –, rendben is lenne minden. Csakhogy ekkor a szemközt ülő, nőnek meglehetően szerény küllemű, ám annál öntudatosabb-határozottabb leányka szólal meg a laptopja mögül, és egy felháborodott tanerő meg egy rosszkedvű női börtönfelügyelő sajátos elegyével tudtomra adja, hogy hangos beszédemmel zavarom, lévén ez egy csendes fülke – így, szó szerint –, igazolásul, magyarázatképpen a háta mögötti piktogrammokra mutat, egyik egy áthúzott mobiltelefont, másik egy, ajkára helyezett ujjal pisszt mutató, kifejezetten ronda férfiúi profilt mutat.
Eddig úgy tudtam, van csendes pihenő (gyógyintézetben, például), csendrendelet (közterületre vonatkozóan, azt hiszem, este tíz után) és csendes őrült (klinikai eset, ha nem tévedek). Hogy az ifjú hölgy alighanem az utóbbiak közé tartozik, nemsokára kiderül. (Gyógyintézet nélkül.) Az eszelősök leckefelmondó rámenősségével bizonygatja, hogy igenis létezik csendes fülke a MÁV-nál (utánanéztem: valóban, 2021-ben vezették be, két fülke per első osztály, német mintára, ott már belátták, mekkora baromság, és megszüntették – nincs még veszve Némethon sem, talán –, mi viszont imádunk Nyugatot majmolni, mennyivel könnyebb, mint elérni, hogy ne legyen minimum az említett húsz-huszonöt perces késés per InterCity, reggel-délben-este).
Mivel a fülkékben és általában az InterCityken, sem az első, sem a második osztályon, sem így, ünnepek idején, sem év közben az esetek 99,9 százalékában nem ordítoznak, nótáznak vagy veszekednek torkuk szakadtából az emberek (a túl sok és olykor kissé túl hangos mobilozás lehet zavaró, de legtöbbször ez sem elviselhetetlen), a folyosóra száműzött telefonálást még elfogadom, de a süketnémák mutogatását a méregdrága első osztályú fülkében zavaros agyú, ifjú hölgyek kedvéért azért már igenis kikérem magamnak, sőt: magunknak. (Pláne, ha erről a csendes őrület MÁV-ökörségről még csak nem is tájékoztatnak helyjegyadáskor.)
Még akkor is, ha a bolondokat nem csak keleten illenék tisztelni.
A szerző író
