Az év vége jó alkalom arra, hogy elszámoljak magammal, mit is tettem az elmúlt évben, és ahogy az ember öregszik az ilyen elmúlt évek száma, amelyekről majd elszámolhatok fokozatosan csökken, és hasonlóan a piacgazdasághoz, a szűkebben rendelkezésre álló javak (a hátra lévő évek) felértékelődnek. Ami az újságírói tevékenységemet illeti, ez évben e sorok írásáig 45 cikkem jelent meg, a jelenlegivel együtt még három várható, vagy „van a csőben”, ahogy ezt a kifejezést az angol-szászoktól átvettük. E negyvenöt cikk döntő részben világpolitikai kérdésekkel főleg geopolitikával és a háborúval, részben az Európai Unió irracionális klímapolitikájával foglalkozik, de helyt szorítottam annak is, hogy pihenésképpen a Cicmicről, a macskámról írjak, aki maga is tevékenyen részt vesz írásaimban, leginkább azzal, hogy végigsétál a klaviatúrán, ha nem vagyok elég gyors, hogy ilyen alkalmakkor becsukjam az orra előtt az ajtót.
Azt szoktam mondani a magam szellemi fejlődéséről, hogy valamikor meg akartam váltani a világot, most már azzal is beérném, ha megérteném, mi miért történik. Számomra az egyik legnagyobb talány az Európai Unió klímapolitikája, az ugyanis olyan mértékben irracionális, hogy szinte felfoghatatlan. Mint valamikori mérnök, én mindennek, aminek lehet, utánaszámolok. Ez a mérnöki gondolkodás alapja, ha bármit, mint mérnök, meg akarok csinálni, az első lépés, hogy kiszámítom, hogy amit akarok, az megvalósítható-e vagy sem, és ha igen, mi módon. Ez a fajta gondolkodás teljes egészében hiányzik az Unió vezetőinek fejéből, amire kitűnő példa a német energiapolitika, az energiewende, amelyet az unió egészére rákényszerítettek. Azon talán lehet vitatkozni, hogy a szén-dioxid okozza-e a Föld kétségtelenül tapasztalható (és mérhető!) felmelegedését, de azon már nem, hogy Európa energiaellátását meg lehet-e oldani szél- és naperőművel, mert az már számítás kérdése és egyértelműen bizonyítható, hogy nem, amit a németek a jelenlegi napokban, amikor a nap nem süt és a szélcsend is van, közvetlenül meg is tapasztalhatnak.
A mérnöki gondolkodás azonban igen távol áll az Unió vezetésétől, a Bizottság elnökének Ursula von der Leyennek orvosi diplomája van, az energiapolitikáért felelős biztos Kadri Simson történész, António Costa, az Európai Tanács elnöke jogász és akkor még nem beszéltünk a német atomerőművek bezáratóiról, Annalena Baerbockról, aki politológus és Robert Habeckről, aki nyelvészként végzett és szakdolgozatát Casimir Ulrich Boehlendorff 18. századi német költő verseiről írta. Az utolsó német atomerőmű bezáratását azzal indokolta, hogy egész életében ezért küzdött és most itt az alkalom rá. Hogy a németek esetleg nem jutnak áramhoz? Mit érdeklő őt? Hasonlóképpen társa, Baerbock, aki ki is jelentette, hogy nem érdekli, mi a választók véleménye. Na, ők ma Európa vezetői.
Ami a szemünk előtt történik, az a demokrácia elfajulása, ami azonban nem új jelenség, hiszen már Platon is írt róla az Állam című munkájában, de nem akarom ebbe az irányba elvinni a gondolatmenetet és a világért sem kívánom megbántani a mondott szakmák képviselőit inkább a mérnökökre hárítom a felelősséget és erre közvetlen tapasztalatom is van. Amikor 1969-ben a vállalati párttitkár megkeresett, hogy lépjek be a pártba (ez párfeladat volt neki, mert akkor volt egy MSZMP KB határozat, hogy mérnököket a pártba), az egyik mérnök kollégám, amikor megtudta, azt mondta, hogy ha belépek, minden nap leköp. Ez volt a mérnökök hozzáállása a politikai munkához, ami nem azt jelentette, hogy csak a kommunista pártra pikkeltek. Amikor rendszerváltáskor lehetőségük lett volna akár 60 párt közül is válasszanak, nem emlékszem, hogy bármely pártfórumon találkoztam volna eggyel is. A mérnökök ugyanis annyira önteltek, hogy (teljesen alaptalanul) azt gondolják, hogy tudásukat bármely politikai rendszer értékeli és használja is.
Még a témánál maradva, amikor 2005-ben Angela Merkelt kancellárrá választották, én kifejezetten örültem, hogy egy fizikus lett Németország vezetője, mert arra gondoltam, hogy végre racionalitást hoz a már akkor, tulajdonképpen a Maastrichti szerződés óta, kaotikus Európai Unióba. Ma az a véleményem, hogy nagyobb károkat okozott Németországnak és egész Európának, mint a második világháború. Ugyanis a második világháború rombolásából mind Németország, mind Európa talpra tudott állni, de a migránsok tömeges beengedéséből, amiért gyakorlatilag az Európai Unió politikáját meghatározó Németország a felelős, nem fog tudni.
Nem lehet, mondani, hogy nem volt tisztában a várható eredményekkel hiszen 2010-ben, tehát öt évvel a migránsok tömeges bevándorlásának (Wir schaffen das) kezdete előtt pártja ifjúsági tagozatának egyik rendezvényén szó szerint a következőket mondta: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt… azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogak, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott”
Merkel 2008-ban a NATO bukaresti csúcstalálkozóján megakadályozhatta volna a jelenlegi háborút, ha kitart véleménye mellett és az angolszász (és lengyel) nyomás ellenére nem engedi Ukrajna meghívását a NATO-ba. 2011-ben dönthetett volna úgy, hogy a zöldek nyomása ellenére nem fogadja el a német atomerőművek bezárására vonatkozó programot, de neki fontosabb volt, hogy az egyik közelgő tartományi választáson kifogja a szelet a zöldek vitorláiból. Az lehet, hogy a minszki megállapodások betartatása nem rajta múlott, hanem az angolszászokon, de utólag azt mondani, hogy a cél csak Ukrajna felfegyverzése volt, nem más, minthogy beadta a derekát a mostani széljárásnak. Ha még figyelembe vesszük, hogy hogyan buktatta meg az őt felkaroló elődjét, Helmut Kohlt, akkor kirajzolódik előttünk egy, a mindenkori politikai erőviszonyokhoz alkalmazkodni kívánó és országa súlyával nem azt alakítani akaró, kígyószerű politikus.
De talán túlzott a kor bűneiért egyedül Merkelt okolni, hiszen, ha az a vád ellene, hogy alkalmazkodott valami rosszhoz, akkor joggal feltehető, hogy azt a rosszat mi okozta. Végignézve elmúlt évi cikkeimet keveset írtam, sőt talán semmit sem a Frankfurti Iskola szerepéről, amely végső soron megalapozta a migránsoknak is szabad utat biztosító ma uralkodó woke-, gender- és hasonló ideológiákat. Úgy érzem, hogy amit én tudtam már mindent megírtam róla, azok ismétlését már magam is unom, filozófiai alapjainak kikezdéséhez, pedig tudásom sincs és energiám sem lenne. Az egyetemen (1960-as évek első fele) utáltam a filozófiát, nem értettem, hogy egy mérnöknek miért kell ilyen zavaros dolgokat tanulnia. Azóta rá kellett jönnöm, hogy a filozófia fegyver, hatásosabb, mint Putyin legújabb rakétái, mert azok csak az infrastruktúrát rombolják le némi emberveszteséggel, a filozófia viszont az emberek agyát rombolja le és tömeges méretekben. Lehet, Merkel csak úszott az árral, egy olyan cunamiban, amit nem ő idézett elő és ereje sem volt, hogy gátat vessen neki. Van egy kínai közmondás, amely szerint, ha a tigrist le akarjuk győzni, akkor először gondolatban kell legyőzni. Itt a tigris a Frankfurti Iskola kultúrmarxista ideológiája, a karmai pedig a fősodratú média termékei. Ezt kell legyőznünk tehát.
Elnézve hetente megjelenő írásaimat, sorozatom immár kilenc éve tart, címeit szépen sorrendbe rakva, már jó néhány oldalt kitesz. Mennyi jön még hozzá, ki tudja? Minden esetre magam számára azt a feladatot tűztem ki, hogy a napi hírekre is figyelve folyamatosan rámutassak a háttérben húzódó és tartós tendenciákra, amelyek megváltoztatásán Európa és a saját jövőnk is múlik.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
