Nemzedékem elméjének nyiladozása idején nem olvastuk Németh László műveit, arra sem emlékszem, hogy gyakran forgattunk volna könyveket. Hogy mégis miként születhetett meg bennünk az érzés, hogy magyarnak lenni küldetés – valamiféle elithez tartozásnak számít –, nem tudom. Talán mert idegen megszállás alatt éltünk, és a tudásunk a magyarságról, elit mivoltunkról – a Balkán és a Duna-medence vidékén – homályos történelmi képzeteken alpult. Romantikus kép lehetett ez, amelybe azonban a valóság elemei keveredtek, s ezért teljesen hitelesnek tűnt. A honfoglalás, az Árpád-kor hódításai, Ulászló Várnában, Hunyadi János, Mátyás király. Kinizsi és Toldi. Az egri vár, Dobó. Rákóczi és a reformkor. Kossuthék, Deák.
Aztán hirtelen az egészből valami gyökeresen más lett. A rokontalan nép, a semmibe vett nép, az elhagyatott nép, a mindig vesztes nép meséje. A „jól elbántak velünk” nép valósága. Ez utóbbiak azonban – tízéves korunk táján – könnyen lepattantak rólunk, hiszen az igazságtalanság, a vereség odaírható volt a nagyhatalmak rosszindulatára és a környező népek mohóságára. Homályosan bár, de evidenciaként élt bennünk, hogy ez az állapot legfeljebb ideiglenes lehet, s a csorba kiköszörültetik. Gyermeki képzeletünkben ez az ideiglenes vereségérzés szorosan kapcsolódott az ország szovjet megszállásához és a kommunista uralomhoz. Még az sem kizárt, hogy a megszállás „ideiglenességét” hangsúlyozó, hivatalos propaganda is segített összekapcsolni a gondolatainkban a két dolgot.
A határon túli magyarságról szinte senki nem beszélt, de mi azért tudtuk, hogy ők nem vesztek el a ködben. Nem hallottunk a „harmincmillió magyarról” meg Hoitsy Pálról – tőle származik a vízió –, de még Rákosi Jenőről sem. Hoitsy egyébként csillagász volt és sokáig parlamenti képviselő negyvennyolcas és függetlenségi programmal. Akkoriban úgy tudtuk, tizenötmillió magyar él a Kárpát-medencében. Nem jártunk Nagyváradon, ahol éppen akkor lett román többség, a hetvenes évek elején. Nem is akartuk elfogadni, hogy Kolozsváron már az ötvenes évek közepén megtörtént a fordulat. Legalább akkor még dinamikusan nőtt a magyarság itt, a trianoni országterületen. Ezerkilencszázhetvenben átlépte a tízmilliót! Száz évvel korábban ötmillió volt. Rengeteg fiatal volt, akik özönlöttek Budapestre tanulni, dolgozni. A főváros lakossága elérte a kétmilliót. Pezsgés volt, miközben a Szabad Európában a „pangásról” beszéltek. Terveink voltak.
Úgy emlékszem, tizenkét-tizenhárom éves korunkra kialakult a világnézetünk magja. A kommunista diktatúrát mindannyian elvetettük, de olyan szükségszerű körülményként tekintettünk rá, mint az időjárásra, a földrajzi képződményekre vagy a madarak röptére. Ezért napi szinten nem is foglalkoztunk vele: itt vannak az oroszok, kommunista uralom van, egypártrendszer meg diktatúra. Mintának a Nyugatot tekintettük, és azt is olyan meteorológiai tényként kezeltük, mint hogy a Mercedes jobb autó, mint a Volga, a Volkswagen Bogár jobb, mint a Trabant Limuzin. Mivel tapasztalatunk nem volt a parlamentáris demokráciáról vagy a jogállamról, ezeket legfeljebb a nyugati életszínvonal és életminőség velejáróiként és nem alappilléreként figyeltük. Akkoriban a Magyar Televízióban sem lehetett látni tudósítást a brit parlamentből vagy az amerikai kongresszus épületéből. Talán jobb is így, ha azokra a rutinszerű elragadtatottságokra és vastapsokra gondolok (standing ovation), amelyeket Biden meg Obama idejében láttunk. És Zelenszkij ünneplését mindenféle parlamentekben! Mindez túltesz az egykori szovjet pártkongresszusok vastapsain, mert nem a félelmen alapul. Akkoriban úgy tudtuk, hogy ez a típusú személyi kultusz csak a kommunisták sajátja.
Mindez tehát nem volt fontos. A hetvenes évek elején menekülési útvonalnak irreálisnak látszott bármilyen direkt lázadás, felkelés, szabadságharc a rendszerrel szemben. Az emberek többsége örült, hogy egy évtizede nincs földrengésszerű politikai változás, nincs durva gazdasági átalakítás, tulajdonképpen jelentős gyarapodásra is van mód, csak nem szabad piszkálni az alapvető „vívmányokat”. Kihalás, árulás, idegenség mélyen a tudatalattiba lett száműzve. De ott volt. Éppen búcsúzott az a nemzedék, amely végigcsinálta a huszadik századot, és valljuk be, ebbe nagyon bele lehetett fáradni. Valahogyan minden család érintett volt két világháborúban és a hozzá kapcsolódó hadifogságban; a trianoni rémségben, a nagy gazdasági világválságban, a kommunista államosításokban, kollektivizálásban, törvénytelenségekben. Forradalomban és ellenforradalomban.
Az újabb generáció a maga megalázottságával vagy kompromisszumaival, tudathasadásival és úrhatnámságával a rendszer híveként és ellenfeleként is ugyanazt várta Kádár Jánostól: hagyják végre békén! Jó fiúk lesznek most már, csak legyen végre egy lakásuk, legyen televíziójuk, autójuk, nyaralójuk. IBUSZ-szal elutazhassanak Bécsbe, de legalábbis Nickelsdorfba. Kádár ebben partner volt. Nem mindenki, nem is a többség, de azért milliónyi magyar volt elfoglalva a maga kis egzisztenciájának megteremtésével. Közben a nemzet tengett-lengett, sorsa, küldetése elillant a semmibe. Újra nyilvánvaló lett, hogy zsákutcában botorkálunk. Láttuk ezt. Láttuk a lakáshoz jutás kínjait. Láttuk a házépítések gyötrelmeit. Láttuk a telek-kiskert őrületben minden szabadidejüket elherdáló családokat. Nem, nem ahogy Németh László elgondolta a nagy népvándorlást a nagyvárosokból a kert-Magyarországra, a minőségi mezőgazdaság felé. Nem erről volt szó – pedig az ötlet még ma is jó –, hanem a teljes és totális önkizsákmányolásról. Láttuk az iszonyú robotot a „háztáji gazdaságban”, a három műszakot a gyárakban. És láttuk, hogy semmi sem működik. Hogy sokan megszakadnak, s közben snájdig komikusok arról beszélnek, hogy „dolgozgatunk, fizetgetnek”. Láttunk mindent, és a terveink változtak. Így hát a mi menekülési útvonalunk a Nyugat volt. Az egyszerűbb út: oda menni. Igen ám, de ez azt jelentette, hogy vissza nincs út. Legalábbis így tudtuk. Erre közülünk már kevesen vállalkoztak. Talán éppen azért, mert féltettük az elit státuszunkat. Ami, ahogy telt az idő, amúgy is kezdett kopni.
Más megoldást kellett találni. A Nyugatot ide hozni. Politikailag ez továbbra is reménytelen volt. Semmit nem tudtunk arról, hogy a magyar kommunisták titkos tárgyalásokat folytatnak a nyugatnémet szociáldemokratákkal. Meg a Világbankkal, Valutaalappal. Összességében azonban értékeltük, hogy Magyarország élen jár a szocialista országok között a Nyugattal való kapcsolatokban. (Hogy ez mibe került nekünk, most hagyjuk.) A felszínen, a mi szintünkön nagyszerű dolgokat lehetett tenni. Megbámulni a csodás nyugati autókat a Gellért Szálló előtti parkolóban! Pepsi Colát iszogatni a teraszon. A trafikokban nyugati cigarettát, rágógumit, magazinokat venni. A boltokban – de ha ott nem is –, a majdnem legális Múzeum körúti börzén nyugati lemezekhez jutni! A Tangón Lee és Levi’s farmereket venni. A mozikban amerikai, francia, olasz filmeket nézni. A rádióban Led Zeppelin-, Rolling Stones- és Beatles-dalokat hallani. Az Ifiparkban és a Kassákban Jimi Hendrixet látni élőben. (Radics Béla megszemélyesítésében.) Kettős rangadókon a Népstadionban őrjöngeni. És aztán megismerni azokat a fazonokat, akik magyar ízekkel, zamatokkal vegyítve elhozták nekünk a brit szellemet. Elit társaság volt ez errefelé.
Nemzedékem nagyjából ebben az évben éri el a nyugdíjkorhatárt. Politikai értelenben egy nagy dolgot megcselekedtünk: megbuktattuk a kommunista diktatúrát, megteremtettük a demokratikus, „nyugati” jogállamot. Kulturális téren sokat küzdöttünk a szennyáradattal, az értékeink mentésével. Több-kevesebb sikerrel. Még harcban állunk. Közben elvesztettük a Világítótornyot ott, Nyugaton. Kihunyt a fény. Összezavar ez sokunkat, de legyen világos: az életbizalom, amelyre szükségünk van, nem kívül van. Nem nyugaton vagy keleten, nem tornyokban és ideológiákban, hanem bennünk. Tengésből küldetést csinálni, de régi feladat! S ha nem sikerül, lelkünkben a baj.
A szerző történész
