A kéretlen valláskritikát gyakorló kotnyeles ateista főokosoknál is van idegesítőbb embertípus: az utcai térítő. Mormonokat nem nagyon ismerhet a magyar publikum, de Jehova tanúival, akik mindig ketten mennek, ketten csöngetnek be a házakba, ketten állítanak meg magányos embereket az utcán, mindenki találkozott már akció közben.
Mi lehet jobb móka, mint összeereszteni egy hiperaktív ateistát két elszánt térítővel?
Scott Beck és Bryan Woods, Az eretnek című film forgatókönyv írói és rendezői is találkozhattak már ezzel a két embertípussal, mert meglépték, amiről más csupán fantáziál, csak éppen a horror-szcénában, ahol kötelező, hogy ne mindenki maradjon életben, pedig ennyire azért nem is haragszunk rájuk.
Objektum doboz
A két fiatal térítőlány: Barnes nővér (Sophie Thatcer) és Paxton nővér (Chloe East) bájosak, csinosak, és a film elején majdnem úgy csevegnek a szexualitáshoz kapcsolódó apró-cseprő dolgokról, ahogy más húszévesek.
Kibicikliznek Mr. Reed (Hugh Grant) villájához, mert az öregedő férfi jelezte a templomban, hogy érdekli a mormon vallás.
A villa távol van a várostól, kísérteties, de a fogadtatás (eleinte legalábbis) nyájas. Kétes tisztaságú reklámpohárban kólát kapnak a lányok, és frissen sülő pitével is készült a házigazda, meg valami mással is.
Az a terve, hogy megtéríti a lányokat. Mivelhogy szerinte megtalálta az egyetlen igaz vallást.
A helyzet egyre kényelmetlenebb. Nemcsak azért, amiket a nagy történelmi vallásokról zagyvál a vendéglátó, hanem mert egyre inkább érezzük, hogy nem nagyon akarja hazaengedni a lányokat.
Ők meg hol udvariasak, hol visszavágnak és megvédik magukat, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy kijussanak a házból. És a világon semmi remény, hogy az idős férfit, aki több dologban is becsapta és kijátszotta őket, megtérítsék.
Az a kérdés, hogy egy olyan ember, aki biztosnak gondolja a hitét és a hűségét a valláshoz, sőt még másokat akar tanítani, meddig mosolyog, meddig udvarias, meddig tart a türelme, mikor pattog le róla a kultúrmáz, és kezd a szabadulásáért küzdeni – mindenféle szerepéből kiesve.
Meg tudja-e védeni magát egy intellektuálisnak szánt vita résztvevőjeként egy kontrollmániás ateistától, akinek nemcsak a hite kell, hanem az életére tör? Legalábbis nem törekszik arra, hogy túlélje.
Mr. Reed, a hátsó kijáraton kijutás ígéretével, földalatti zegzugokba tereli be a lányokat, akiket megpróbál szembesíteni azzal a torz elképzeléssel, amit ő a csodákról meg a feltámadásról fantáziál.
Az idős férfi annyira rabja az empirikus tapasztalásnak, hogy teljesen komolyan azt mondja, haljanak meg a lányok, hogy megtudják, ki és mi van odaát, és majd csak utána beszéljenek róla fűnek-fának, ha már feltámadtak.
De a horrorrétegen túl, amelybe filmes hagyományoknak megfelelően a keresztény fogalmak, szimbólumok sajátos használata is beletartozik, van itt egy másik réteg is, amely arról szól, hogy aki fiatal vagy aki hinni akar valamiben, vagy tartozni akar valahova, az ne hagyja, hogy megvezessék.
Mr. Reed ezt úgy gondolja, hogy ne a vallás kontrollálja a lányokat, hanem majd ő, de azért összességében az alkotók meg úgy, hogy mindenki legyen csak szabad.
Rengeteg filmes utalás is szórakoztathatja a nézőt, a Pókembertől a Csillagok háborúján át A szürke ötven árnyalatáig. Vagy például amikor azt kérdezi az egyik lány Mr. Reedtől a vita során, hogy most sakkot vagy dámát játszik velük, a lányok úgy állnak köré, ahogy a dámajátékban szokás.
És még ezenkívül is van egy rétege a filmnek. Amikor a The Hollies The Air That I Breath című dalát bömbölteti Hugh Grant karaktere, ami arról szól, hogy semmire nincs szükség, csak a szerelemre/szeretetre, ami olyan, mint a levegő, amit beszívunk, a lányok oda sem figyelnek, unják, még akkor is, amikor a Radiohead énekel egy angyalról, pont ahogy unjuk, ha a hit és a vallás kapcsán valakik mindig a szeretettel jönnek. Olyan elcsépelt. Csak nincs se jobb helyette, se valami más. És milyen ügyesen csempészték be a filmjükbe az alkotók, hogy uncsi is legyen, de mégis üde, szellemes és igaz.
Az is ebbe a rétegbe tartozik, amikor Paxton nővérnek a határhelyzetben, amibe belekerül, végképp el kell számolnia azzal, hogy miben hisz. Azt mondja, hogy tudja (úgy tudja), hogy hatástalan, ha imádkoznak valakiért, mert volt ilyen kísérlet, hogy valakiért imádkoztak, és volt, akiért nem, de akiért imádkoztak, nem használt. És mégis – valakiért imádkozni jó. Ez az egyszerű, csupasz jóság, amiben ő hinni tud, akkor is, ha egy pszichopata a sarokba szorítja, és miszlikbe akarja szedni a hitét, sőt elvenni az életét.
Hugh Grant karaktere összetett, hiszen lökött a karakter, rengeteget spekulál, irányítani akar, de közben retteg, hogy belegabalyodik valamibe, ami irracionális, és az szétszedi atomjaira. Rideg és nem törődik az emberélettel, de valahol a karakter mögött mégis ott lapul az a jóság, amivel Hugh Grant a nézőnek is azt ajánlja, hogy gondolkodjon, kételkedjen, figyeljen, nehogy megvezessék amiatt, hogy hinni akar.
A két lány nagyszerű partnere a filmben az angol színésznek, tudnak nagyon üdék és gyanútlanok is lenni, de azért vannak érveik is, Paxton nővérből nagyon sokat hoz ki a furcsa határhelyzet, jelentős fejlődésen megy keresztül.
Eredeti és izgalmas a film ötlete, nem sokat unatkozunk a csaknem két óra műsoridő alatt, van min elgondolkozni utána is. Az sem lenne baj, ha az Eretnek egy új műfaj első darabja lenne.
Eretnek – Heretic – 2024
Amerikai–kanadai horrorfilm – 110 perc
Rendezte: Scott Beck és Bryan Woods
8/10
