2025. január 4. szombat. 9:30
Egy friss felmérés szerint a magyar lakosság hetvenöt százaléka egészségügyi problémával küzd. A leggyakoribbak a hát- és ízületi fájdalmak. Az érintettek közül egyre többen választják a természetes gyógymódokat, különösen a gyógynövényes krémek és gélek iránt nőtt meg a kereslet.
Tömörkény István tollából való az alábbi idézet: „A pusztákon, tanyákon élő ember különösen rá volt utalva arra, hogy a betegségére maga keressen valami orvosságot”, mert a tanult orvostól messze esett az útja. Az író sokáig ismeretlen, kötetben meg nem jelent novellája (Vergődés a foggal) adta az ötletet, hogy Czibor János és Péter László kutatása nyomán utánanézzek: Tömörkény írásaiban milyen népi, természetes gyógymódok fordultak elő. „Más kérdés – jegyezte meg az író –, hogy a [tanyasiak] orvosságai érnek-e valamit.” Meg aztán egyetlen tanácsnak sincs ereje, ha nem ébreszt hitet és bizalmat a betegben.
Itt van mindjárt az előkerült novella, amelyben a fogfájásról olvashatjuk: „Szívja a füstöt a fogára. Igyon puskaport tejbe, attól kimegy a hétfájdalom a fejibül. Szedjen rá timsós vizet. Dugjon bele szegfűszeget.” A falusi, tanyasi gyógyítóknak megvolt a maguk területük: az egyik a csontokhoz értett, ő volt a rakóasszony, a Fárasztó János ragadványnevű öregbéres pedig az 1870-es években „összeforrasztotta” a törött csontokat. A leghíresebb szegedi gyúróasszony Csúriné volt, aki kámforos olajjal kidögönyözte a bajt az emberből. Engi Tüdő Vince betege már hat éve nem bírta a derekát: a „szentember” ráparancsolt, hogy vegye le a szobaajtót, tegye a földre, és két napig ne mozduljon róla. Egy másiknak szöges deszkákon kellett feküdnie.
A Veszett Sándor ragadványnevű, mindszenti parasztember azokat gyógyította, akiket megmart a kutya. Köszöntős Mihályt mellbe rúgta a ló. Mézes pálinkával, tormalevéllel és petróleum itatásával kezelték. „A nép azt tartja – írta Tömörkény –, hogy aki ilyen avasos-forma szalonnát és erős zöldpaprikát szereti, soha életében nem lesz köhögősember.” Mellesleg a köhögésnek volt a legtöbb ellenszere: a bodzavirág, a főtt kukorica leve és a mézes torma meg a vöröshagyma megfőzött héja; ajánlatos a tojássárgája cukorral és olajjal; végül a székifű virága, no meg a napraforgómagból készített tea. A szegény sorsúak hosszú nyelű, fésűforma gereblyével tépdesték a székifű virágát, és eladták a patikáknak. Akadt, aki száraz virágokból ráfüstölt a betegre. A lábbeliket készítő János meggyőződéssel állította: a csirizszag „hatásos a mejjre, a suszter mind sokáig él”. Seb mosására a papsajtfőzetet ajánlották. A vér elállítására szolgált a ráhelyezett taplógomba, továbbá a szétnyomott, erősen megsózott vöröshagyma; a leghasznosabbnak azonban a pókhálót tartották. Levették a sarokból, és ráborították a sebre. Akinek vérzett az orra, annak azt ajánlották: szagoljon vöröshagymát, vagy gyógyvizet szívjon fel az orrlyukába. A nem megfelelő ivóvíz hidegrázást okozott. Ellenszere az izzasztó paprikás pálinka és a reszelt tormán ázott vörösbor volt. Szerek nélküli gyógyítás volt a ráolvasás is.
Egy szó, mint száz: Tömörkény életműve kimeríthetetlen kincsesbányája – egyebek mellett – a tanyasi életnek. Korabeli folyóiratok közölték az írásait. Stílusa egyedülálló. „Tárgyilagos író volt, kifogástalanul becsületes” – állította Schöpflin Aladár. „Nála jobb megfigyelő nem lehetett senki a világon” – írta róla kortársa, Sós Aladár. Ő maga pedig így vallott: „Az írásművészet: gyönyörű játék, az újságírás: komoly foglalkozás és rendes életpálya.” Én teszem hozzá: ha hiteles valaki, amilyen Tömörkény volt!
A szerző újságíró
