A törzs egyike azon kevés népcsoportoknak, amelyek megmaradtak szinte teljesen érintetlennek. Ez részben földrajzi elhelyezkedésüknek, részben az indiai kormány által beiktatott védőtörvényeknek, részben pedig saját otthonuk és magánéletük heves védelmének köszönhető – írja a Life.hu.
Mindezek ellenére azonban az elmúlt évtizedek során pár kívülálló megkísérelte meglátogatni a szigetüket – de ezek a látogatások mindkét fél számára meglehetősen rosszul végződtek.
Egy 2011-es népszámlálási becslés szerint a szigeten nagyjából 80-150 szentineléz élhet, bár ez valóban csak becslés, hiszen a pontos számot senki sem ismeri. Egy 1967-es szentineléz faluban tett látogatás miatt tudjuk, hogy a törzs tagjai ferde tetejű kunyhókban laknak, keskeny kenukkal közlekednek a tengeren, illetve halászattal és vadászattal foglalkoznak. Vadász-gyűjtögetők, és ha az életmódjuk hasonlít a rokon andamán népekhez, akkor a vadon termő gyümölcsökön és zöldségeken kívül sirályokon, teknősök tojásain, vaddisznókon, illetve madarakon élnek. Íjakat, nyílvesszőket és lándzsákat készítenek, hogy elijesszék az idegen betolakodókat – amit 60 éve sikeresen teljesítenek.
1771-ben a Kelet-Indiai Társaság egyik hajója elhaladt a sziget mellett, ahol fényeket pillantottak meg, viszont ennek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, így majdnem egy évszázadon keresztül teljesen zavartalanul élhettek a szentineléz törzs tagjai.
Mindez a nyugalom addig tartott, amíg egy Ninive nevű indiai kereskedelmi hajó zátonyra nem futott a parton több mint 100 emberrel a fedélzetén.
Három napot töltöttek a parton, amikor is a törzs tagjai megelégelték a vendéglátást, és nyilakkal, íjakkal próbálták elűzni a hajótörötteket. Arról, hogy pontosan mi okozta az összetűzést, nem lehet tudni: talán a Ninive utasai tettek olyat, ami nem tetszett a törzs lakosainak, vagy egyszerűen csak el akarták űzni az idegeneket a területükről – ez már sosem derül ki.
Száz évvel a Ninive roncsa után az indiai kormány égisze alatt dolgozó, Trinok Nath Pandit vezette antropológuscsapat partra szállt az Északi Sentinel-szigeten, azonban csak sebtében elhagyott kunyhókat találtak, több helyen pedig még a tűz is égett. Pandit és csapata ajándékokat hagyott hátra: állatokat, gyümölcsöket és háztartási eszközöket. A törzs tagjai nem sokat törődtek az élő disznókkal, amelyeket fellándzsáztak, majd a homokba temettek, sem a vödrökkel, amelyek nagyjából ugyanilyen bánásmódban részesültek.
De úgy tűnt, örültek a fém edényeknek és serpenyőknek, és gyorsan megszerették a kókuszdiót, amely nem terem a szigeten. 25 év telt el így, közvetlen kapcsolat nélkül, de Pandit úgy gondolta, hogy sikerült valamilyen szintű bizalmi kapcsolatot kialakítania a törzs tagjaival. Bár az őslakosok elfogadták az ajándékokat, sosem adtak cserébe semmit, de legalább nem nyilazták le kérdés nélkül a kutatócsoport tagjait. Az indiai kormány 1996-ban felfüggesztette az antropológusok látogatását.
Az évtizedek során számos vendég próbálta felfedezni a Szentinel-szigetet, de minden ilyen látogatásnak meg volt a következménye. 1981-ben a National Geographic egy forgatócsoportja próbált anyagot készíteni, de gyorsan letettek a tervükről, amikor a rendező combjába egy nyílvessző fúródott. III. Lipót belga királynak elég volt csak elhaladnia hajójával a sziget mellett, már ezt a tevékenységét is nyílzáporral jutalmazták az őslakosok. 1981-ben a Primrose nevű teherhajó és 28 fős legénysége zátonyra futott ott, a Ninive kísérteties visszhangjaként.
Ezúttal azonban a tengerészeket helikopterrel mentették meg, és a sziget későbbi látogatói azt mondják, hogy a szentinelézek fémet mentettek ki a hajóról, feltehetőleg, hogy szerszámokat és fegyvereket készítsenek belőlük.
A 2004-es szökőár után az indiai parti őrség elhaladt a törzs lakóhelye felett, amit az őslakosok a szokásos módon, nyílzáporral köszöntöttek. Két évvel később, 2006-ban egy indiai rákbegyűjtő csónak partra sodródott, és a szentinelézek megölték mindkét halászt, majd eltemették a maradványaikat. 2018-ban egy amerikai misszionárius, John Allen Chaut látogatott a szigetre, azzal a céllal, hogy megismertesse Jézus Krisztus igéjét az őslakosokkal. Chaut terve kudarcba fulladt: állítólag kétszer kergették el őt a bennszülöttek, majd harmadjára megölték és valószínűleg az ő testét is eltemették, mint a két halászét. Ez megcáfolta azokat a hiedelmeket, amik szerint a törzs tagjai kannibálok lennének.
Az incidens rengeteg vitát váltott ki, és Pandit – bár már nem látogat a szigetre egy ideje – kifejtette véleményét az üggyel kapcsolatban. Szerinte a szentinelézek világossá tették, hogy nem akarnak senkivel sem kapcsolatba lépni, és egyedül is jól megvannak. A nyugdíjas antropológus szerint a legkevesebb, amit tehetünk, hogy tiszteletben tartjuk a döntésüket.
