2025. január 9. csütörtök. 10:54
Azok az utasok egytől-egyig magyarok. Így január közepe táján sűrűbben jutnak eszembe, mint egyébként – főleg ama réges-régi enyedi napra emlékezve, amit persze sok-sok hasonló előzött meg, arra és másfelé is. Kezdetben talán a török hódoltság idején, midőn rendszeresen gyilkoló-rabló martalócbandák járták – török zsoldban – a déli határvidékeket (így magyartalanodott el a Szerémség), azután a kuruc időkben a már ismert rácjárások a kurucok elleni irtóhadjáratokká változtak évek hosszú során át, fel egészen Halasig és Kecskemétig. Égtek a házak, sikoltoztak a meggyalázott lányok-asszonyok, némán hevertek a leölt – megcsonkított-széttrancsírozott – férfiak. Fiatalok, idősebbek, öregek, legények, apák, nagyapók. Azután jött a nagy erdélyi kezdet időszaka: az Úr 1784. esztendejének vége, midőn abban a lidérces novemberben Horea, Closca és Crisan bandái alig néhány hét alatt több mint négyezer halottat maguk után hagyva úgy pusztították végig az Érchegységet és környékét, hogy egy korabeli leírás szerint „lehetetlen leírni, mily véghetetlen kegyetlenségeket visznek véghez, körül járnak, mint az ordító oroszlánok, mondhatatlan gyilkos tettekkel dühöngenek a nemesek ellen; nem kímélik a magzatot sem az anya méhében, elégetik a nemesi lakokat és falvakat, és Zaránd megyében már fel is gyújtották Brádot, Kristyórt és Ribicét, úgy hogy e helyekről alig menekült meg három. Minthogy Zarándban nem találtak már nemesi lakot, azonnal átjöttek Hunyadba, ahol rögvest felégették Baranyicskát, Marosnémetit, Solymost és Dédácsot. (…) Néhány nap alatt feldúlták Abrudbányát és Verespatakot. Kihirdették, mint »Isten és császár parancsát«, hogy aki oláh vallásra nem áll és oláh köntösben nem jár, vagy nyársba húzzák vagy fejét veszik.” (A kiváló erdélyi író, Bánffy Miklós Farkasok című, méltatlanul kevéssé ismert nagy novellájában szuggesztív képét adja a történteknek.) És alig múlik bő fél évszázad, a nagy és dicsőséges 1848/49 során, amit úgy ismerünk, hogy Talpra magyar és Pákozd és Sukoró és függetlenségi nyilatkozat és isaszegi győzelem és Buda várának bevétele – horrorisztikus magyar–román polgárháború dúl Erdélyben. Közel tízezer magyar áldozattal és a szó szoros értelmében kiirtott dél-erdélyi magyarsággal, oldalszám lehetne sorolni a falvakat, Boroskrakkótól Magyarigenig, Abrudbányától Zalatnáig és tovább. A csúcspont január 8-as, a nevezetes iskolaváros, Erdély Cambridgének csak Lidicéhez vagy az agyonbombázott Coventryhez hasonlítható letörlése a térképről. A közel kétezer halott felét a szadizmus szinte elképzelhetetlen parádéjával lakóhelyén mészárolják le, másik fele a húszfokos hidegben menekülők közül kerül ki, a fagy és a környező erdők vadállatainak áldozataként… A Magyar Hírlap egykori kitűnő szerzője, négy éve elhunyt kedves barátom, a történész Tamáska Péter azt írta, „a kézműipari végzet működött teljes erővel. A magyarsággal úgy bántak, ahogy teljesen fanatizált, szexualitástól átitatott várható egy teljesen korszerűtlen háborúban.” Ami 48 okóberétől 49 májusáig (sőt: tulajdonképpen augusztusig, hiszen a világosi fegyverletétel után immáron fegyvertelenül hazafelé tartókat is csapatostul mészárolják): többszörösen kimeríti a totális népirtás – és magyarirtás – fogalmát. (A Délvidéken a zentai véres gyertyaszentelőn, 1849 február 2-án kétezer halott, tömegmészárlás Bácsföldváron és Szenttamáson is.)
És van folytatás: 1918–19-ben a Székely Hadosztályt segítő Fekete-Körös völgyi magyar falvak népe kerül sorra, Köröstárkányban és Kisnyégerfalván a bosszú összesen 108 életet követel. A román megszállás idején a legkülönbözőbb magyar falvakban öldösik a magyarokat: egyedül Hódmezővásárhely közelében 56-ot, Apátfalván az áldozatok száma: 42… A visszacsatolásért állott bosszú 1944-ben a székelyföldi Szárazajtán fejszével kivégezetteket, Gyantán és Magyarremetén további legyilkolt magyarok tucatjait jelenti. A Délvidéken harminc-negyvenezret… A közelmúltban jeles pályatársam, az író Udvardy Zoltán „göngyölítette fel” az 1945-ben a Pozsony melletti Ligetfalun történteket, ahol a levegőbe dobált csecsemőkre is célba lövöldöztek – a szám itt is százas nagyságrendű… Így érkezünk el 1990 márciusába, a marosvásárhelyi pogromhoz….
Igen: mind-mind az ördögszekér utasai. Nem kéne a magyarirtások emléknapjává nyilvánítani mondjuk azt a rémséges nagyenyedi január 8-át?
A szerző író
