Az utóbbi években – s nem csak a politikusok körében – divatossá vált a feltétel nélküli alapjövedelem fogalma. A manapság jellemző, cukiságorientált közvéleményben nagyon jól hangzik, hogy adjunk alanyi jogon mindenkinek egy olyan, államilag garantált juttatást, amely lehetővé teszi, hogy a minimális megélhetése biztosított legyen. Ennek az újfajta eszköznek a mai világunk kétféle szempontból is megágyazott. Egyrészről erős a félelem, hogy a digitalizáció – s annak legtotálisabb terméke, a mesterséges intelligencia –, valamint a robotizáció, a 3D-s nyomtatás és az automatizáció rengeteg munkakört szüntet meg, ezért a tömeges munkanélküliség elkerülésére csak akkor van igazi megoldás, ha az emberek munka nélkül is szert tudnak tenni egy elfogadható jövedelemre. A másik ok az, hogy a szociális támogatásoknak óriási adminisztrációs terhük van, s még ezzel együtt sem tökéletes a célzottságuk…
Miért abszurd (legalábbis a véleményem szerint) a feltétel nélküli alapjövedelem gondolata? Két okot is tudok mondani. Egyrészről azért, mert a mindenkinek járó, elfogadható juttatásnak egyszerűen nincs meg a fedezete. A jelenleg biztosított szociális és családvédelmi támogatások még arra sem elégségesek, hogy azokból maguk az érintettek megéljenek, nemhogy arra az esetre, ha a támogatások a teljes népességre lennének kiosztva. Ha pedig arra gondolunk, hogy a fejlett technológiákra adót vetünk ki, így fedezve a megnövekedett kiadásokat, akkor annak megugró infláció (hiszen nem lesz több vagy jobb termék a piacon, csak több pénz) és nagy költségvetési deficit lesz az ára. Hiszen hiába nőnek az adók – annyival biztosan nem tudnak nőni, amennyi többletkiadásra szükség lenne a méltányos összegű, feltétel nélküli alapjövedelemhez.
Másrészről a rendszerváltás után három, három és fél évtizeddel jól érzékelhető, hogy a nagyon gazdag emberek gyermekei mentálisan és szakmai végzettség tekintetében – kevés kivételtől eltekintve – nem versenyképesek. A munka nélküli élet (amelyet legtöbb ilyen család gyermekeinél látunk) ugyanis általában lustává és követelőzővé teszi őket. Amiért nem küzdünk meg, azt általában nem is értékeljük. Általánosan is az tapasztalható, hogy a mai világban nem nagyon van már meg a munka becsülete, hanem sokkal inkább a fogyasztás köti le az emberek gondolatait. A pénz szerepének túlzott felértékelődése oda vezet, hogy nem a tartalmas, egymásra odafigyelő élethelyzetek (családok együtt töltött, minőségi ideje vagy igaz barátságok) lesznek fontosak, hanem a szórakozás és a pénzköltés. A feltétel nélkül adott alapjövedelemről ráadásul van már tapasztalat: Finnországban konkrétan volt erre kísérlet, amely a közismerten jó finn gazdasági és szociális helyzet dacára egyértelműen kudarcos eredményt hozott.
Márpedig ha komolyan vesszük környezetpusztításunk jól látható következményeit és a Földünk fizikailag nyilvánvalóan korlátos alapanyagainak és energiaforrásainak fogyását, akkor az egyúttal azt is jelenti, hogy a jövő nem a végtelen energiára és a korlátlan nyersanyagokra fog épülni. S ha válságok, járványok, háborúk lesznek, akkor a dolgozni tudó, nehéz körülményekhez alkalmazkodni képes emberek és nemzetek felértékelődnek. Ezért kell nekünk, magyaroknak munka- és családbarát fundamentumra építenünk a jövőnket.
S mit jelent ez esetben a gyermek- és családbarát gondolkodás? Alapvetően azt, hogy anyagilag, erkölcsileg megfelelő rangot és elismerést kell adnunk azoknak, akik gyermeket, s különösen azoknak, akik több gyermeket vállalnak. Fontos megjegyezni, hogy a többgyermekes családokban a gyermekek a testvérüktől is tanulnak, ráadásul már kicsi korukban megszokják, hogy nem mindig az van, amit ők akarnak, hanem alkalmazkodniuk kell. A lemondás, az alkalmazkodás pedig erősíti a jellemet, s kitartásra, teljesítményre is ösztönöz egyúttal. A minőségi családi élet egy közepesen fejlett országban kétkeresős modell esetén szinte megoldhatatlan helyzetbe hozza a család minden tagját. Olyan stresszt és olyan időhiányt generál, amely megöli a legfontosabb dolgot, ami a család igazi összetartó ereje: a másikra való odafigyelést, a másik meghallgatását, illetve – ha problémája van, akkor – a másiknak való segítést.
Milyen modellre lenne szükség? Olyanra, amelyben azok számára, akik ténylegesen és tudatosan több gyermeket akarnak vállalni, ez ne járjon együtt se a szegénység erős kockázatával, se pedig egy agyonhajszolt anyával és apával. Magyarul egy bizonyos korig a főállású anyaságot erőteljesebben premizálni kellene, hiszen ezzel olyan érték keletkezik (olyan mentálisan egészséges gyermek nevelődik), aki aztán sok-sok évtizeden keresztül aktív és az országot gazdagító polgára lesz a hazának. Aki aztán jó eséllyel fog majd újra családot alapítani, illetve alkalmazkodni a folyamatosan változó körülményekhez. Azért is, mert az alkalmazkodás nemcsak a biológiában kulcsa a fajok fennmaradásának, de az embereknél és a nemzeteknél is alapvető fontosságú.
Sokféle megoldás lehet arra, hogy hogyan képzeljük a főállású anyaság már meglévő modellje átalakításának pontos feltételeit. Erre már születtek jó elgondolások. Az általam ismertek közül a HISZÜK-program az, amely a legkomplexebb és legjobban kidolgozott. Nyilván fontos, hogy tisztázottak legyenek a be- és kimeneti feltételek (ki jogosult rá), fontos az is, hogy mennyi a támogatás mértéke. A támogatás kellően ösztönző legyen, de ne legyen visszatetszően magas sem, hiszen akkor nemcsak a társadalom oldaláról, hanem a költségvetés teherbíró képessége szempontjából sem lesz fenntartható a program. Egy bizonyos kor felett pedig – a család sajátosságainak megfelelően – akár az apa is otthon maradhatna ebben a rendszerben.
Természetesen érthető a mindenkori kormányzat azon megfontolása is, hogy minél többen dolgozzanak az országban. De a GDP-n kívül vannak más – talán fontosabb – szempontok is. Egy kisgyermeknek a legjobb helye a szerető édesanyja mellett van. Ennek igazolására sok tudományos vizsgálat született (Benda József már ebben a cikksorozatban is citált már néhányat), s a gyermekeink mentális állapotánál, egészségénél nem nagyon van fontosabb. Gyakorló főiskolai tanárként is az a meggyőződésem, hogy egy-egy ember karrierjében a személyisége hosszabb távon nagyobb sikertényező, mint a szakmai felkészültsége vagy az IQ-szintje. Boldog gyermekekből, erős családokból lesz erős nemzet.
S amiről nem feledkezhetünk meg: csupán intézményi megoldásokkal és/vagy anyagi támogatásokkal nem kezelhető az a demográfiai válság, ami nem csak itthon, de lényegében az egész fejlett világban ma már jellemző. Ha az életmódunkon, gondolkodásunkon, értékorientációnkon nem változtatunk, akkor az intézményi megoldások és a pénzügyi támogatások nem hoznak eredményt. Segítségül kell hívni a médiát, a véleményvezéreket, a pedagógusokat és mindenkit, aki tenni tud azért, hogy ne csak gazdag, hanem boldog ország is legyünk. S mivel a dolgok nem történnek máról holnapra, ezért a változtatás akkor lesz sikeres, ha az hosszútávon és fenntartható módon történik. A fenntarthatóság lesz szerintem a következő néhány évtized legfontosabb kifejezése. A családok esetében ez a szempont magától értetődő. A családpolitikában is az kell, hogy legyen.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár
