Edward Berger két éve kapott Oscar-díjat Nyugaton a helyzet változatlan című filmjéért, amely alapján nem pont azt vártuk tőle, amit a Konklávéban kaptunk.
A pápaválasztós film öt Golden Globe-jelölést kapott, amelyből egyet, a legjobb forgatókönyvért járó elismerést váltott díjra. Ez pedig azt jelenti, hogy a zsűrinek kifejezetten tetszett az a bizonyos csavar, amely alapján hiába a különleges nézőpontú nyomozás, az izgalmas szerkezet és tempó, Ralph Fiennes ragyogó alakítása, sokak számára csak LMBTQ-propagandafilm marad a Konklávé.
Figyelemre méltó, hogy miközben a színházak sorra készítik el a sikerfilmek színpadi változatait, számos filmkészítő kamarafilmek megalkotására használja fel a filmes lehetőségeket, vallatós és bírósági filmek, egyetlen szobában játszódó családi krimik aratnak vitathatatlan sikereket. Úgy tűnik, amikor a saját szennyesben kotorászunk, az éppolyan izgalmas, ha nem izgalmasabb, mint a vérpatak meg a csihi-puhi.
A Konklávé is javarészt zárt terekben játszódik. Képi világa hasonlít a dokumentum antropológia filmekére, és azokra a videókra, amelyek bizottsági üléseken, civil alkalmakon vagy éppen rejtett kamerával készülnek. Csak éppen itt nagyon profi a fényképezés és a vágás is, de ugyanúgy néha távolról, kicsiben, látszólag fókuszálatlan képeken látjuk és halljuk a szereplőket.
Esznek, isznak, dohányoznak, telefonálnak vagy csak üldögélnek. Máskor a kép nagy része ki van takarva, mintha egy kis kémlelő ablakon át lesnénk meg, mit beszélnek időnként a bíborosok, illetve a dékán és a befolyásos Agnes nővér (Isabella Rosellini) a többiek háta mögött.
A film tempója látszólag lassú, levegős, így folyton halljuk a saját belső hangunkat is, van időnk megfigyelni, hogyan vonul át három apáca az udvar egyik végéből a másikba. Hogyan süt közben a nap, milyen árnyék vetül a talajra.
De mégsem unatkozunk, mert olyan ismerős és erős érzéseket kiváltó dolgokkal találkozunk, mint a felelősség, amely agyonnyomja azt, akinek vállára nehezedik, a titkok és intrikák, a fiatal korban elkövetett vétkek, amelyek miatt most valaki nem érheti el a célt, miközben lehet, hogy milliók reménykednek benne.
Objektum doboz
Mindezek miatt könnyen elhihetjük, hogy valóban a Vatikán, a pápaválasztás kulisszái közé visz minket ez a film, de az igazság inkább az, hogy nagyon szeretnénk egy jó filmet látni a pápaságról, egy olyat, ami hiteles és lenyűgöző.
De hát ez a film nem az.
Ez egy fikció, egy thriller Robert Harris 2017-ben megjelent bestselleréből, amely a hatalmi játszmákról meg a film végére beerőltetett csavarról szól.
Amikor meghal a szentatya, barátjára, Lawrence atyára (Ralph Fiennes) hárul, hogy barátját eltemesse és az új pápa megválasztását lebonyolítsa. Lawrence atya az utolsó percig nem tudta, hogy a pápa milyen beteg és hogy a halálán van, csak azt, hogy kérése ellenére nem engedte őt nyugalomba vonulni.
Azért nem, mert egyedül benne bízott meg, róla tudta, hogy nem akar pápa lenni, de becsületesen fogja végigvinni a procedúrát. Lawrence atyának van egy szövetsége, Bellani bíboros (Stanley Tucci), aki azt hangoztatja, hogy nem akar pápa lenni, de azt sem akarja, hogy Tedesco vagy a Trembley ( John Lihtgow) legyen a pápa. Tedescóról (Sergio Castelito) azt mondják, annyira elmaradott gondolkodású, hogy börtönbe akarja záratni a homoszexuálisokat, az egyháznak azonban jó kapcsolatokat kellene kiépíteni a külvilággal, ezért már csak jobb a nála rugalmasabb és sokkal inkább a jelenben élő Bellani! Közben persze Lawrence atya is jelölt, rá is lehet szavazni.
Ahogy telnek a választás napjai, kiderül szép lassan, kinek van folt a múltján, és ki ásott neki szép nagy vermet. Lawrence atya helyt áll, tudja, mikor kell feltörni egy pecsétet az igazság érdekében, és mikor kell valami nagyon kínos dolgot az összes érintett tudomására hozni.
Nem a szokásos stílusban adja elő mindezt az alkotás, ahogy általában a katolikus egyház dolgairól a kívülállók beszélni szoktak, hanem úgy, hogy Lawrence atya Szent Péter példájára emlékezteti a jelölteket és egyben szavazókat, vagyis arra, hogy ő is többször vétkezett, elbukott, de mindig felállt, és mindig nyíltan vállalta a felelősséget. Ő ilyen pápát szeretne.
Egy ilyen kontextusban az egyház képviselői ugyanolyan emberek, mint bárki. Megtévednek, vétkeznek ők is, amiképpen az őket megítélők és gúnyolók is.
Mikor idáig érünk a filmben, érezzük, hogy azért van ez a gyanús nagyvonalúság a filmkészítők részéről, mert itt valami jelentősebb „meglepetés” készül. És nem is tévedünk.
Ami azonban ezt lehetővé teszi, az a logikai baki határán áll. Hiszen ha az egyik mélyre (másik földrészre) eltemetett titok kitudódik, és attól lehet tartani, hogy eljut a bulvármédiához, akkor a másik (sokkal közelebbi) sokkal vadabb titok, amit Lawrence atya pár nap alatt kinyomozott, miért olyan biztos, hogy nem derül ki soha?
Hiába is mondanánk, hogy kár ezért a filmért, kár a príma alakításokért, a nagyon jól kitalált képi megoldásokért, a szépséges csendekért, a szikárságukban is vonzó snittekért, amelyek akár még Pilinszky költészetét is eszünkbe juttathatnák. Meg hogy mi minden mást ki lehetett volna találni, aminek sokkal többen együtt tudnak örülni, ha egyszer vannak, akiknek csak az ilyen csavarban telik kedvük, és csak ezt értik.
Konklávé – Conclave 2024
Angol – amerikai thriller – 120 perc
Rendezte: Edward Berger
5/10
