Korunk legveszélyesebb vírusa a képmutatás kórját terjeszti az egész bolygón. Én többre becsülöm azt az embert, aki nyíltan elmondja a véleményét, akkor is, ha az ellenkezik az enyémmel. Nekem is jót tett volna, ha aki nem szívlel, időben szól, s persze az még jobbat, ha aki, szeret, szintén. De valahogyan még magánérintkezésekben is elterjedt az átkozott képmutatás. S ezzel a furkálás, piszkálódás. Mímelés, festettség. Nem feltétlenül a kaméleon-emberekről beszélek, az egy másik kaszt, meglehet közeli forrásokkal. A képmutatás előbb-utóbb lelepleződik, s akkor jön a sértettség. Magyarországon nagyos sok a sértett ember. Vagy legalábbis az olyan, aki azt hiszi magáról, hogy sértett. „Hallottál valamit rólam, s mi évekig nem beszéltünk.”
Horatius azt mondja: „A nagy lélek nem törődik az őt ért sérelmekkel.” Vajon igaza van-e? Merengtem ezen jó darabig. Előbb – mint mindig –, kételkedő természetem kerekedett felül. Általában elutasító vagyok az ilyen, s ehhez hasonló „nagy igazságokkal”. Nincs olyan ember, aki képes lenne felülkerekedni a sérelmein – gondoltam. Aztán mégis arra jutottam, hogy nem az óda igazságával van baj, hanem azzal, hogy oly ritka – talán nem is létezik – az a bizonyos „nagy lélek”. Keresgélni kezdtem ismerőseim között, s még ott is találtam ilyen „nagy lelket”. Szándékosan nem adok meg róla semmilyen információt, nehogy a többi ismerősömnek sérelmet okozzak. Na jó, annyit, hogy hölgy az illető.
A történelemben kár is lenne kutakodni – fűztem tovább a gondolatot. Ott a sérelmek domináltak mindig, s kevés kiábrándítóbb van, mint hogy ma is ezek határozzák meg az emberi cselekvés és gondolkozás fő irányait. Anyagi sérelem, erkölcsi sérelem, hiúság, önhittség. Vajon tényleg így van ez? Csak most, itt velünk mi történik? Háború, szankciók, megbélyegzés, zsarolás. Képmutatás! Nehéz dolog ez. A bűnök egyik legsötétebbike, de vajon tudnánk-e élni képmutatás nélkül? Magunkkal kezdjük a vizsgálódást. (Emlékeznek: a szálka meg a gerenda.) Tudnánk így élni, persze, de törvénynek kellene lennie a mindent átható jézusi szeretetnek. S vajon be tudnánk-e tartani ezt a törvényt? Oly kevesen voltak, akik így éltek, s az is mennyi szenvedéssel járt. Legalább törekedni rá – milyen szép gondolat volt! Fénysugár volt ez egész történelmi korokban. S ma kiállni ezzel az ideával: megdobálnak, leköpnek, megbélyegeznek. Az egyik az anyag nevében, a másik a saját istene nevében, s mindenki az „igazság” nevében. Képmutatás!
Ezen alighanem a bölcs Horatius is elgondolkodott, s egyszer erre, másszor arra hajlott. Neki még sok isten jutott. Egyiktől a másikig futhatott. A maga sorsával megbékélt-e, nem tudom, de végül azt üzente, hogy hagyjuk a múltat és a jövőt, éljük meg teljes szépségében a mai napot. S holnap majd a holnapi napot. Abból sérelem nem lehet. Más sorsát ne kívánjuk, mert megutáljuk a sajátunkat. Mindenre volt tanácsa jó Quintus Horatius Flaccusnak, csak arra nem, mit tegyünk, ha éppen pocsék napunk van. Hacsak nem azt, hogy minél előbb kezdjünk egy újat, hisz „Bátor kezdet fél diadal!” S, hogy mikor kezdődik egy új nap, egyáltalán nem a naptártól függ, hanem a bölcs belátásunktól. Hiszen miféle nap az, amikor fél ötkor már sötét van? És egyáltalán, mire jó ez a mostani időszámítás? Nappal alszom, éjjel vadászok.
Juvenalis – katona létére – főleg szatírákat írt, de maga is úgy látta, „Gyötri az embert, hogy – ködön át –, nem látja a jövőjét.” Ennél már csak egy rosszabb van. Ha kristálytisztán látja, hogy a jövője milyen szenvedést, fájdalmat, megaláztatást ajánl. Menekülnénk ilyenkor, de a menekülési útvonal még elborzasztóbb. Ezért félünk, félelmünket viszont palástoljuk. Képmutatás ez is. Bármit is teszünk eljön egyszer az a pillanat, amikor megjelenik a lelkünkben ez a félelem. Szellemi eszközökkel nem lehet már meg nem történtté tenni. Talán pillanatokra feledni lehet – víg örömök –, de olyan ez, mint a gondolat – ha megszületett, formát öltött, a szó kimondatott, visszahívni már nem lehet. Becsapni legfeljebb a külvilágot sikerülhet, önmagukat nem. De ez nem sérelem. A halál nem sérelem, a „nagy lelkek” inkább erénynek tekintik, mint bűnnek. Csak hát az oda vezető út! Az angyali gyermekből mivé leszünk a sok szenvedés által. Szentek, vagy csak aggok? Valós ok a félelemre, hogy magunk is bizonytalanok vagyunk. És tényleg lehet, hogy a képmutatásnak csak a halál vet véget.
Szó szerint nagy lélek volt Gandhi, a „Mahátma”, aki mindenféle erőszak nélkül kívánta elérni céljait Indiában. Ma, amikor az erőszak visszatérni látszik a közéletbe, a Mahátmára alig figyel valaki. Talán mert nem volt képmutató. S nem is szépen végezte, egy merénylő három golyót eresztett a testébe. „Düh s harag elnyomják nem ritkán józan eszünket” – írta Vergilius. Düh és harag, meg persze az önzés, érdek. De honnan, s miért ez a sok düh és harag az emberekben? Miféle sérelmekből. A múltban elszenvedett sérelmekből, meg a jövőben rájuk váró atrocitásokból is. Utóbbiak legalább olyan veszélyesek, mint a múltban történtek, mert a fantáziánk szüleményei, és a fantázia határtalan. Mindent felnagyít. Akárhogy is, ha a sérelmeink szabják meg a tetteinket és gondolatainkat a lelkekben lehet a baj.
„Mindig a bölcsekhez fordulva keresd meg a törvényt, mely jó útra vezet, s csendes békét ad a létnek.” – mondja Horatius. „Bölcseim” közül sokan segítettek, de hogy jó úton vagyok-e, még nem tudom. Gyötrőbb érzés, hogy látom a jó utat, de mégse arra megyek. Kigondolom alaposan, de mint Szindbád, ha a cselekvésre kerül a sor, melléütök a szegnek. Nem volt ez mindig így, s nem is törtem én a fejem állandóan azon, hogy mi lesz ezután. Így van ez: ahogy fogy az idő, egyre inkább tudni szeretnénk mi vár még ránk. Mintha nem tudnánk.
A képmutatók abból indulnak ki, hogy „A világ azt akarja, hogy becsapják, tehát be kell csapni.” Nem fogják kitalálni ki írta ezt is. Igen, a jó Horatius. Méghozzá jóval Krisztus születése előtt, Rómában. Ezen is elmerengtem, s ezt is elutasítottam első olvasatra, de azután… Azután egyre inkább rájöttem, hogy igaza lehet. Szeretnénk mi igazán szembesülni a világ állapotával? Szeretnénk tudni, hogy hajszálon függ az egész világgazdaság szerkezete, hogy a pénzrendszernek nevezett valami egyetlen pillanat alatt szétdurranhat, mint egy buborék, elragadva az emberek megtakarításait és lehetetlenné téve megélhetésüket? Szeretnénk tudni, hogy már ma, de holnap bizonyosan miként veszi át az ember számos egyedi képességét a mesterséges intelligencia, kezdve a munkától eljutva a gondolkodás szükségéig is? Inkább csapj be! – kérik az emberek, nem akarom tudni, mi történik. Kinek volt az érdeke egész Európa energiaellátását tönkre tenni, s a későbbiekben mivel fog ez járni? Kik ássák alá az életbizalom elemeit, kik felelősek a nyugati társadalmak degenerálódásáért? Kik tömnek bele értelmetlenül annyi pénzt a háborúba, amellyel érzékelhetően lehetne javítani saját szülőhelyükön Afrika lakóinak életkörülményeit? Tényleg, akarjuk tudni? Hiszen elég a tükörbe néznünk. Ha másért nem, mert elnéztük, eltűrtük a bűnt. Miért hagytuk, hogy így legyen? Van, aki hagyta, van, aki nem.
Mi itt errefelé még valahogyan meglennénk, de a képmutatástól mi sem szabadulhatunk. Túlságosan beleivódott a társadalom szöveteibe a „villák proletárjainak” képmutatása. És jöttek az ifjú vének, akik felülmúlják az alakoskodásban az elődeiket is. Azt mondják: ez az igazság, s ez dönt, nem a többség. S akár az erőszak is megengedett. Hisz ez az igazság. Honnan-e magabiztos tudás, mely felmond jogot, emberséget, belátást – megkérdezni balgaság. Erkölcsből fakad, s ők erkölcsösek. Tisztességesek, ahogy régebben mondták. S vannak, akik el akarják hinni ezt is, szeretnék, ha becsapnák őket. Nem akarnak már tényeket, valóságot, szabályt. Az se baj, ha a hazugságokra már rosszul emlékszik a képmutató. Régen törvény volt: „Emlékezzék jól, pontosan az, ki hazug.” Ma már minegy, hogy a régi és új hazugság szinkronban van-e? Gyűlölsz, erény ez, s tiszta vagy.
A szerző történész
