Aki nem olvas Jókait (vagy olvasott bár, „kényszerből”, az iskolai érdemjegy miatt), de nem érzi szükségét, hogy ismét föllapozza valamely regényét, az bizonyára ezzel az esszével sem raboltatja hasznos idejét, „a legnagyobb magyar mesélő” születésének 200. évfordulójához (1925. február 18.) közeledve, nincs szükség tehát az író melletti védőbeszédre. Magam is inkább mozaikos élményeimből válogatok, ha úgy tetszik: szertelenül, hiszen az elmúlt esztendőkben gyarapodó „kétszázasok klubjának” (Arany és Tompa, Petőfi és Madách vagy Kölcsey Hymnusa utáni) újabb tagjának számtalan portréja van. Az irodalomtörténeti és szaktudományos munkákat nem sorolom, a szépírók közül is sokan rajzolták meg arcképét: azok, akik elismert s azok, akik megtagadott vagy túlhaladott elődjüket látták benne.
Mikszáth Kálmán kezdte a sort a Jókai Mór élete és kora című, regényes életrajzzal, s nemcsak az általa emlegetett időbeli és személyes közelség tette nehézzé a munkáját, de a tőle való eltávolodás és a hitelesség együttes szándéka is. Rövidebben írt Arany János és Vajda János, kétkötetes memoárjában azonban majdnem másfél száz oldalt szánt kapcsolatuknak, kéziratainak, olvasmányainak, munkamódszerének, belső jellemének és „külső” arcának Révay Mór János (akinek betöltötte könyvkiadói életét „a maga műveinek fényével, értékével és ragyogásával”, nemkülönben sikeressé tette vállalkozását). A Jókait megidézők közt ott van Ady és Krúdy, Márai és Csáth Géza, Móricz és Szerb Antal, Szabó Magda és Sütő András. A lista véletlenszerű, de az én tisztelgő választásomat a tudatosság vezérelte, mikor leemeltem a polcról az Eppur si muove két kötetét.
És mégis mozog a föld. Az általa szerkesztett, Hon című hírlapban 1870-től folytatásokban s 1872-ben könyvalakban megjelent regényt (egyetemista bejegyzésem szerint) épp negyven évvel ezelőtt olvastam. Másodjára. Mert mire hatodik osztályos lettem, nagyapám ösztönzésére már mögöttem volt a csittvári krónika által okozott bonyodalmak regénye mellett a Kőszívű ember fiai és az Arany ember, a Gazdag szegények és a Szegény gazdagok, a Fekete gyémántok, a Szeretve mind a vérpadig, az Egy magyar nábob és a Kárpáty Zoltán – nem sorolom föl a falusi könyvtárban meglévő összes Jókai-kötetet. Persze nem mindegyik ugyanúgy tetszett, s akkor még nem tudtam, mi fán terem a kompozíció. Hogy a hős alakformálása nem pusztán jellemzés, de a belső motivációk cselekvésekben megnyilvánuló ereje. Hogy a történet nem anekdoták ciklusa, hanem minden epizódnak, humoros betétnek, tragikomikus jelenetnek végkifejlet- vagy sorsformáló funkciója is van. Hogy a nyelvnek Jókainál is természetes könnyűséggel áramló csodája nem nehezíti az olvasást, hanem segít az elidőzésben és odaadásban. Hogy a cselekmény, az eszmei üzenet és jellemrajz miképp erősítheti egymást. Mindezek ismeretében ugyan tudomásul veszem a regényt ért kritikákat, ám az olvasmányélményemet nem befolyásolják. Szívesen visszalapozok azokhoz az epizódokhoz, amelyek látszólag csupán szórakoztatnak, színesítik az elbeszélést, ez a nyelvi és kompozíciós oldottság vagy könnyűség ugyanakkor ellenpontot képez a hazaszeretet és az önfeláldozás (romantikus) eszméjével – így súllyá válik.
A kritikai kiadás idéz egy német nyelvű méltatásból, amely szerint „nemcsak a nemzeti irodalom prófétáinak nagyszabású emlékműve” a regény, de „a hazaszeretet ragyogó ditirambusa”, amely „az alvók felserkentését szolgálja”. S „inkább költemény, mint regény”, ahol „a főhős és az alakok nem is személyek, hanem eszmék, gondolatok”. A főszereplő maga a haza, s Jenőy csak eszköze a hazafiság megjelenítésének. A 200. évforduló indításaként talán ezért is esett erre a könyvre a választásom – Jókai nyelvi humora, karikírozó képessége, meg a régi kollégiumi atmoszféra mellett. Még akkor is, ha a korkép az alakokhoz stilizált, és Berzsenyitől, Csokonain, Kisfaludyn át az ifjú Vörösmartyig jóval színesebb lehetett ez a korszak – de a Jókai-regény itt nem történelmi tabló, hanem mesébe öltött önfaggatás. Még akkor is, ha a cselekmény olykor következetlennek tűnik, bár a melodrámai kontrasztfestés mesteri mintázatával találkozunk. Nem a „hanyatló” Jókait látom itt, hanem a romantikából új utakat kereső írót, amelyek nem a realizmushoz vezették a meséből – hanem a reáliák felismerésével: vissza a mesébe.
Mikszáth látni véli a regény lapjain a reformkori írók „keserves úttörői munkáját”, s a túlzásokat leszámítva a korrajzot is hűnek tartja (lám, hogyan vitatkoznak itt a nézetek: ami a kritikusnak hiány, az írónak túlzás). Jókai az előszóban közli az olvasóval, hogy a halálhoz közel került, mozdulatlanná aludt ország fölébredésén munkálkodó ember történetét írja, „aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy »eppur si muove!«” Mikszáth szerint a regény főalakja, Jenőy Kálmán nem képes ezt az írói célt szolgálni, „nem ébreszt se részvétet, se kellő hangulatot az olvasóban”. A mellékalakok jobban sikerültek, a csizmadia, a színi direktor, s Korcza ügyvédnél „tökéletesebb alakot Jókai sohasem teremtett”. Az 50. írói jubileumát ünneplő Toldy Ferencnek címzett ajánlásában Jókai bevallotta, hogy legnehezebb a valóban élt alakok életét hihetővé tenni egy regényben? „A mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt; de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.” A megvalósulni tűnő eszményi célnak (a haza jobbá tételének) „földre tiport óriásai voltak” a debreceni kollégiumból kicsapott diákok.
Mikszáthnak egyébként (érthető elfogultságai ellenére) volt érzéke az irodalmi rang elismeréséhez. Említett regényes életrajzában a tíz évvel korábbi, Az új földesúr című regényt tartotta a pálya csúcsának. „Álljunk meg, urak, és vegyünk itt lélegzetet. A nap, úgy látszik, most ért delelőre. Jókai lángelméje most produkálta a legszebbet”. A közönség a Bach-korszakról akart olvasni, s Jókai megtalálta hozzá a két vezérgondolatot. Egyik a „non cogito, ergo non sum” (a Garamvölgyi földbirtokos által képviselt, passzív rezisztencia); a másik, hogy „a magyar föld magyarrá gyúrja át az ellenséges idegent” (az osztrák generálist). – De ez már egy másik példázat, legyen majd ez a következő regény, amelyet újra kell olvasni.
A szerző irodalomtörténész
