Mark Twain híres mondása, miszerint, ha a demokráciával bármit megváltoztathatnánk, csak nem képzelitek, hogy megengednénk nekünk, azt jelzi, hogy a „demokrácia”, vagyis a „nép uralma” akkor jön el, amikor már nincs „nép”, legfeljebb hivatkozási alapként legitimációs biodíszletként. Pontosabban, amikor már a nép is „csinálva van”, és egy ögyeskonstrukció, egyszerű használati tárgy csupán. Nem véletlen, hogy az angolszász elméletekben egyre gyakrabban tűnik fel a „manufactured” és az „engineered”, amelyet a magyarban hangulatilag leginkább a „csinálva van” szándékosan magyartalan fordulata fejez ki.
Maga Platón is csak az oligarchikus konfliktusok „fedőtörténeteként” írja le a demokráciát, és Madách Imre Az ember tragédiájának Athéni színében meg is erősíti Platón e „munkahipotézisét”. Az olyan történések, mint a legutóbbi román elnökválasztási burleszk, ahol a „demokrácia” egyetlen pillanat alatt önmaga paródiájává tétetett, gondoskodnak is arról, hogy a maradék illúzióinktól is megszabaduljunk.
És immár így megszabadulván minden illúziótól, vegyük szemügyre a magyar politikai rendszer mai örvényléseit. A rendszerváltás rendszeréről van szó, amelynek ugyebár minden pártja a liberális demokrácia és szabad piacgazdaság kombinációjára épülő, minden létező világok legjobbikaként mutatta be önmagát annak idején, amikor Cseh Tamás azt énekelte, hogy azért lettünk mi mostan szabadok, mert megengedték nekünk a nagyok. Érdemes lenne eltöprengeni azon, hogy bár ez a rendszer most már hosszabb ideje létezik, mint akár a Horthy-korszak vagy a Kádár-korszak, de a politikai pártok egyike sem mutat különösebb ambíciót arra, hogy magát a rendszert, a rendszer történelmi „kimeneti teljesítményét” értékelje, például e két elődjének teljesítményével összevetve.
Nem alaptalan a gyanú, hogy ennek fő oka, hogy a „rendszerváltás rendszere” elég rosszul teljesítene, ha nem csupán ideológiai előfeltevések alapján ítélnénk meg az elmúlt évszázad rendszereit, hanem úgy, hogy miképpen járultak hozzá a magyarság anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi felemelkedéséhez. (Az anyagi vagyonvesztése például világháborús léptékű volt.) Kivétel nélkül valamennyi politikai párt kizárólag más politikai alakzatok által uralt időszakok teljesítményét ítéli meg negatívan, de magát a rendszert (a rendszerváltás rendszerét, amelyről semmilyen vita nem volt, senki nem választotta, „csak csinálva lett”) nem kritizálja, nem is ítéli meg, sőt úgy tesz, mintha magának a rendszernek a megítélése nem is volna létező kérdés.
Mindez eddig nem nagyon jelentett problémát, mert a rendszert, bár a léte nem volt értelmezés tárgya, de kvázi „örökké” létezőnek lehetett feltételezni, és valamennyi politikai párt annak is tekintette, ám a világban és azon belül Európában végbemenő, drámai változások most egészen más megvilágításba helyezték a rendszer kérdését. Annak a, látszólag drámai változásnak a komolytalanságát, amelyet most egy semmiből feltűnt párt tündöklése (és rövid időn belül bekövetkező, feltűnésénél is gyorsabb bukása) vetít elénk, legfőképpen az jelzi, hogy semmi jelét nem mutatja az átfogó rendszerkritikának, amely „nincs, de igény volna rá”.
Ehelyett ugyanazokkal az ócska, elkoptatott közhelyígéretekkel próbálja elhitetni a többséget kitevő történelmi vesztesekkel, hogy ő egyetlen pillanat alatt lesz majd képes az elmúlt évszázad minden megoldatlan (sőt a globális status quo miatt eleve megoldhatatlan) problémáját megoldani. És persze nagyon „beszédesen” hallgat magáról a rendszerről, annak a globális hatalmi rendszerhez illeszkedő „fogantatásáról” és üzemeltetéséről.
E sokatmondó hallgatás egyértelművé teszi, hogy ezt a „megújulást” hirdető újabb politikai mutatványosbódét és a benne egyre hisztérikusabban felturbózott bábszínházat a globális hatalmi rendszer átalakítását vezérlő uralmi elitek szervezik és finanszírozzák. Mégpedig azért, mert a térségre egy, az eddiginél sokkal „hatékonyabban” működő erőforrás-szivattyút fognak rászerelni (ez már sajnos befejezett tény, már csak a beüzemelés „aprómunkája” van hátra), és ennek „legitimálását” az elmúlt három évtized során létező rendszerekkel már nem látják kivitelezhetőnek.
Az eddig is vesztesekre az új rendszerben olyan megpróbáltatások várnak, hogy csak eddig elképzelhetetlen intenzitású „(hamis) valóságipari művekkel” nyílik majd esély féken tartásukra. Ez a mostani bohócmutatvány ebben a formájában csak egy eleve bukásra ítélt, elfuserált prototípus, de sötét és vészjósló jövő előhírnöke, ahogy a manapság divatos globális uralmi szleng fogalmaz, „pilot project”. Mindez újra megerősíti Platón már említett munkahipotézisét, hogy a „demokrácia” történéseinek színfalai mögött valójában a meghatározó oligarchikus uralmi csoportok konfliktusai zajlanak, és ahogy ma mondanánk, a „procedurális áldemokrácia” így sikeresen akadályozza meg a permanens véres polgárháborút.
Akadályozta meg legalább is eddig, de a helyzet drámai módon megváltozott. A rendszerváltások rendszereit megalapozó, globális egyezségek összeomlottak, és egyelőre a háború iszonyata van elmélyülőben, de ha lenne is új világegyezség, az a térségre és benne a magyar társadalomra minden eddiginél brutálisabb újabb terheket rakna. Az előre hozott választásokat, és persze „igazi demokráciát” ígérő és követelő, újabb politikai mutatványosbódé bohócával most azt teszteli a „nem létező” világerő, hogy mi volna a „legolcsóbb” módja a vesztes többség számára minden eddiginél súlyosabb terhek „demokratikus” elfogadtatásának.
A szerző közgazdász
