Mikor már lemondott róla, hogy bármiféle mellékjövedelme legyen, J. Károlyt megérintette a szerencse ujja. Az ujjnak nyirkos és puha volt az érintése, s egy idősebb hölgy tartozott hozzá, két szemüveggel. Az egyik az orról kissé letolva, fölötte mosolygott rá a szempár, a másik a nyakban lógott, egy betűkkel telenyomott műselyemsál takarta rózsaszínű zsinóron. Egy könyvesboltban érte őt a szerencse.
J. Károly most sem vett semmit, de a munkaidő végén beugrott egy fél órára: lapozgatni. Hetente egyszer így tesz, péntekenként jobban ráér, hamarabb zár a hivatal. Az idősebb hölgy bemutatkozott, ő ennek a kis könyváruháznak a vezetője, s a nyirkos és puha ujj odakísérte a kirakat mögötti olvasófotelekhez. A két fotel között volt egy asztalka, rajta a legfrissebb ajánlatokkal, különböző műfajokból: a klasszikusoktól a krimiken, önismereti és életmód-tanácsadó sikerkönyveken keresztül az úti- és szakácskönyvekig.
Leültette az egyik fotelbe, a másikba ő telepedett, még éppen elfért benne, így adta elő az ajánlatát. Óránként ezerötszáz forintért kellene olvasni, szemközt a kirakattal. Az utcáról is látnák. A járókelők, ha egyszer tudatosul bennük, hogy a könyvet olvasni is lehet, az pedig érzelmeket vált ki, hátha kedvet kapnak bejönni, és vesznek maguknak egy könyvet. Ő egy ideje már figyeli J. Károlyt, vele együtt szokott könnyezni és nevetni, elgondolkodik, mikor meditál az olvasottakon, motyog valamit, aztán a homlokára csap, hogy a könyvet majd kiejti a kezéből. Ha nem fogná közben az aktatáskáját, kényelmesebb lenne az olvasás, tette hozzá.
J. Károly nem tudta elképzelni, miből állna pontosan ez a munka azon túl, hogy a fotelben olvas, és kifejezi az érzelmeit, amit a könyv ébreszt benne, beleértve a szomorúságot vagy a fölkacagást, az elgondolkodást vagy az elérzékenyülést. Olyan ez, mint amikor az étteremben eszik az ember, kivilágított üvegportál mögött, s az utcáról látni, hogy mennyire ízlik a fogás. Összefut a nyál az utcai emberek szájában, egyik-másik kedvet kap hozzá, hogy ő is kipróbálja azt a fogást. Vagy egy másikat – ha már valaki bent van, fogyaszt is. Elkölt és költ.
Hozzátette, hogy napi tíz óra a nyitva tartás, de nem tudnak egész napra olvasót fizetni. Kezdhetnék két-három órával, öttől zárásig. Szombaton lehetne akár öt-hat óra, persze csak akkor, ha J. Károly bírja majd azt a sok lelki és szellemi kalandot, amin olvasás közben kell keresztül mennie. A munkaidejével is össze tudja egyeztetni.
Hogy miért éppen ő? – Tipikus átlagember, és a legtöbb könyvet az ilyen átlagembereknek írják. Nem néz ki professzornak, se lumpnak, tiszteletreméltóan őszül és kopaszodik egyszerre, a reakciói őszintének tűnnek, ráadásul férfi, és a férfiak sajnos kevesebbet olvasnak, hátha jó példával áll, azaz ül eléjük. Tudja, hogy a fiatalabbak meg szinte egyáltalán nem olvasnak könyvet, ezért lesz a másik fotelben egy társa is, saját gimnazista unokája. A fiú csak emelt óradíj ellenében vállalja a megbízást, de hát mégis az unokája, úgyis nála kötne ki az a pénz!
J. Károly jobban örült volna, ha a büfés Eszter ülne a másik olvasófotelben, s megkérdezte, hozhat-e magával vendéget néha. Özvegy Kolozsvári Klotild – így hívták a boltvezetőt, ha még nem említettem volna – felvillanyozódott az ötleten, ami rögtön egy újabb ötletet szült. Természetesen, mondta, s színesíthetnék a könyvesbolt programkínálatát. Péntekenként hirdessenek olyan ankétot, ahol az olvasók beszélik meg egymással a legutóbbi könyvek üzenetét és hatását!
J. Károly kicsit beijedt, hogy olvasni még hagyján, de mások előtt beszélni is róla, olyan ez, jutott eszébe az éttermi hasonlat, mintha a vacsora elköltése után megfigyelnék az emésztését is, de csábította, hogy Eszterrel együtt olvashat, s még pénzt is kap érte. Abból a pénzből pedig minden héten el tudja vinni a nőt – vacsorázni.
A szerző irodalomtörténész
