Az Út Indiába című könyvet Edward Morgan Foster – egykoron neves – angol író írta, éppen száz esztendeje, 1924-ben jelent meg először (mellékesen Göncz Árpád fordította – ismerjük el: kiváló angol fordító volt!), később film is készült belőle. Azt írja róla az egyik ismertető, hogy „mondanivalója változatlanul aktuális. Az európai nemzet elnyomói és a bennszülöttek közötti keserű konfliktusok dacára nemes barátság alakul ki egy indiai orvos és az angol Fielding igazgató között. A vallási és faji ellentétektől terhes, ugyanakkor lenyűgözően varázsos ország egzotikus hátterében bontakozik ki a valós tényeken alapuló történet az ártatlanul megvádolt doktorról.”
A Dzsungel könyvét, Rudyard Kipling klasszikusát meg hosszú idő után nemrégiben láttam újra a tévében, szép színesben adták, Mauglival, Bagirával meg a többiekkel. És újra rádöbbentem, hogy az igen aktuálissá vált és egyre aktuálisabbá váló, az Ismerős arcok méltán nevezetes, szép Nélküledjének köszönhető „egy vérből valók vagyunk” mondata innen származik. Egy vérből valók vagyunk, te meg én – így köszöntik Maugliék egymást.
Hogy fenti két közlendőt mi köti össze? Egy mai út Indiába – és a dzsungel mai könyvét igen jól ábrázoló jelenkori helyzetrajz. Ha úgy tetszik, annak állásáról: hogyan, miként, kikkel is vagyunk – és kikkel nem – egy vérből valók itt ezen a magyar glóbuszon, közelebb és távolabb, a Kárpátok koszorúján belül. Sőt, még azon kívül is.
Orbán Viktor miniszterelnök és családja magánlátogatásra Indiába érkezett, adta hírül a sajtó. A kommentárözönt egyelőre hagyjuk. Nekem egy igen-igen régi egykori iskolatársam idéződik meg – nyolcadikban életem első beat-együttesében együtt zenéltünk, Béla – nevezzük így – szólógitáros volt, kedves és helyes, kicsit lusta, de jóindulatú, mosolygós fiú, tűrhetően játszott, később szülővárosom egyik jól menő fogorvosa lett, sokan ismerik, sportos, afféle „de jól tartja magát” férfiú még mindig, nyáron találkoztam is vele. Ez a Béla most sok egyéb állatság mellett például azt írja – hosszasan és helyesírási hibák nélkül –, hogy a „miniszterelnök nem szégyenlős fajta”, majd előcitálja az M. Péter nevű ember közismert, agyonunt dumáit az ország kétségbeejtő helyzetéről és Orbán Viktor nemtörődöm, önző, kalandor stb. alapállásáról, amibe természetesen logikusan illeszkedik az indiai út is, hiszen mi egyéb lenne tőle elvárható, mint ez a luxusutazás, hiszen tudvalevően lop, csal, hazudik, hároméves korában karóba húzta a nagymamáját, és egyébként is felelős a Covid-ért, a globális felmelegedésért és a környezetszennyeződés fokozódásért is, szimultán. (Sok egyéb mellett.)
Béla, szent igaz, annak idején sem volt éppen túl kiemelkedő elme, de ennyire eszementnek azért őt sem gondoltam volna. (Elég sokan vannak, tény.) Hogy Magyarországnak, meglehet, több száz éve nem volt akkora mázlija, mint mostanság azzal, hogy ennyi időn át a bámulatosan emelkedő pályát befutott Orbán Viktor a miniszterelnöke – hogy egy enyhén szólva rendkívüli, ragyogó ember, egy igazi, valóságos szent, bizonyos Karol Wojtyla nevű egykori pápa mit és hogyan vett észre rajta, mit érzett, mit látott meg benne, hogy a nyugat-európai, még mindig tisztességes, bátor és hazájukat szerető politikai vezetők, az angoloktól és a hollandoktól a németekig, az olaszokig és az osztrákokig és tovább, miként tekintenek rá, hogy Donald Trump és Vlagyimir Putyin egyaránt komoly tényezőként veszi számításba, hogy csupán e tényállásból mit profitálhatunk, uramisten, belegondolni is szédítő. (Találós kérdés: utoljára ugyan melyik nemzeti királyunk-vezetőnk idejében fordult elő hasonló konstelláció, valamelyik Árpád-házi, netán a Hunyadiak esetében – s akkor még Kossuth Lajost vagy az elrabolt területeinket visszaszerző másik kormányzót ne is emlegessük – és egyáltalán, úgy van, ahogyan egy német taxisofőr mondta nemrégiben, irigy keserűséggel odavetve: „Könnyű maguknak. Maguknak Orbán Viktoruk van…”)
Mindezt nem megbecsülni, nem (át)látni, nem érteni, félreérteni, félremagyarázni, tudjuk: nem bűn – ennél nagyobb hiba csak az lehet, ha a gyűlölködés féktelen mocskolódásában, az ostoba, rosszindulatú, hihetetlenül kártékony hazudozásban a Foster-regény ártatlanul megvádolt orvosa vagy A dzsungel könyvében Maugliék által használt köszöntése nem jut eszünkbe. Igaz, sovány vigasz, ha kiderül, mennyire nem vagyunk egy vérből valók, nemhogy a már emlegetett, valószínűleg már nem túl sokáig futtatott emberrel, de biza Bélánkkal sem igazán. Sőt. (Pedig az ifjúság ama bizonyos édes madara ott szállongana köztünk-fölöttünk, két gitárszóló meg három régi Beatles-szám által szorosan közrefogva. Hiába, úgy lehet.)
A dzsungel mai könyvében a köszöntés a régi, és – nagy meglepetésre – még sok minden. Bagira, a mindig segítőkész párduc, Balu, a bölcs medve, azután Akela, a farkas, Háti, az elefánt, Ká, a kígyó, mind-mind – és lám, talán legfőképpen Sir Khán, a tigris. Ám az ő végzetét ismerjük.
A szerző író
