Hiába a legimpozánsabb környezet, hiába a hazai és külföldi sztárözön, idén sem múlt el toronyházhabzsoló hullámok nélkül az Év sportolója választás díjátadója. Régóta így van ez, és meggyőződésem, hogy rendjén is van így, mert azt mutatja, hogy rangja van az elismerésnek; gyakorta még csak nem is az érintettek, a győzelemről lemaradók, hanem az értük, a mellettük felszólalók protestálnak vehemensen, érvelnek egy sajátos megközelítéssel, mert meggyőződésük, hogy mások legalább annyira, esetleg még inkább megérdemelték volna a díjat, mint a kiválasztottak. Igazságot tenni soha nem lehet az ilyen szavazások nyomán, hiszen eltérő pályákon aratott sikereket kell összehasonlítani, a szubjektivitás kizárhatatlan.
Emlékszem, amikor évtizedekkel ezelőtt a Nemzeti Sportnál szaporítottam a sorokat, a szerkesztőségben már a szavazást megelőzően óriási indulatokat szabadított el az adott esztendő eredményeinek az összehasonlítása. Mindenki azoknál lobbizott, akik kevésbé ápoltak személyes kapcsolatot az esélyesekkel, akik befolyásolhatók voltak, hiszen egy-egy esztendő szuperteljesítményeivel senki nem lehet részletekbe menően tisztában. Mindig lehet kontrázni és rekontrázni, újabb és újabb érveket felsorakoztatni, amelyek árnyalják, még fantasztikusabbnak mutatják a diadalt. Szerencsésebb években előfordul, hogy valaki valóban kimagaslik a többi jelölt közül, ám gyakorta ennél nehezebb a döntés, és az is természetes, hogy amikor a patikamérleg dönt, akkor a szigorúan vett eredmények mellett más szempontok is befolyásolják az ítészeket. Magam is sokszor vitattam a végeredményt, főleg olyan években, amikor egyik-másik klasszist inkább a neve, a korábbi sikerei vitték a csúcsra, és így egyesek soha nem lehettek az esztendő legjobbjai. A véleményemet azonban megtartottam magamnak, hiszen minden ilyen észrevétel keserű pirulát csempész a győztesek trófeájába.
A kétszeres olimpiai bajnok párbajtőröző, Nagy Tímea majdnem lemaradt erről a dicsőségről, mert azokban az években, amikor a dobogó tetejére állhatott a nyári játékokon, más hölgyversenyző is diadalmaskodott, és mindkét esetben meg lehetett indokolni a döntést, ám mégis csak furcsán hatna, ha a lajstromban nem találkoznánk a nevével. Abban az esztendőben, amikor valóban a legjobbnak választották, alighanem a korábbi évek sikerei is közrejátszottak a megkoronázásában, hiszen eredménysorát csupán egy világbajnoki címmel egészítette ki. Harmatosabb időkben még csak olimpiai vagy világbajnoki aranyéremre sincs szüksége valakinek a legjobbá váláshoz, másoknak ugyanakkor egyszerűen a szempontrendszer nem kedvez. Albert Flóriánnak, az egyetlen magyar aranylabdásnak esélye sem volt erre, mert akkoriban a csapatsportok legjobbjait egyéniben nem vették figyelembe. Azóta Szoboszlai Dominik kétszer is a csúcsra ért, bár az Aranylabda-szavazáson fel sem merült a neve. Mindez nem csökkenti az ő érdemeit, ahogy Albert neve sem merült feledésbe az elismerés hiányában, vagy Puskás Ferencé sem, pedig ő még Aranylabdát sem vehetett át.
Hosszan lehet sorolni az ellentmondásos helyzeteket, de mindez csak ünneprontásként értékelhető. Ahelyett, hogy büszkén emlegetnék, mennyire felértékelődött a díjazás, a ceremónia, hogy az ország egyik legimpozánsabb épületében hazánk első számú állami vezetője, a köztársasági elnök vesz részt rajta, azt keressük, hol lelhetünk fel egy pecsétes terítőt, milyen botlásokat nem vettek észre a vájtszemű kollégák, és egyébként is, mi szükség van az egészre? Persze ha nem lenne, akkor az lenne a baj! Örülni éppúgy meg kell tanulni, mint járni, futni, enni, inni és szeretni. Semmi sem természetes, minden kifejezésünk a szocializációnk tükröződése, az őszinte öröm pedig nem ismeri a „de” kötőszót.
A szerző vezető szerkesztő
