Tragikus epizódja a magyar történelemnek az a fegyverszünet, amelyet az Ideiglenes Nemzeti Kormány küldöttei írtak alá Moszkvában a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok képviselőjével. Semmi meglepő nincs abban, hogy e három nagyhatalom nevében mindössze Vorosilov marsall szignálta az okmányt. Jelzés volt ez arra, hogy semmiféle 50-50, vagy 80-20 százalékos megállapodás nem létezik a Szovjetunió és a Nyugat között Magyarország tekintetében. Itt száz százalékig a szovjetek az illetékesek.
A front akkoriban – 1945. január 20-át írtunk – az ország kellős közepén húzódott, a Vörös Hadsereg éppen elfoglalta Pestet (január 18.). Ezen a napon robbantották fel a németek az Erzsébet hidat és a Lánchidat. A Szálasi nevével fémjelzett „kormány” a végsőkig való kitartást hirdette, miközben a szovjet propagandisták már feldíszítették a Ferenc József híd megmaradt pillérét: „Dicsőség a Vörös Hadseregnek”. Jutott egy Sztálin-kép is. Fontosabb, hogy a híd romjain egy fahidat ácsoltak a szovjet utászok, de ez csak sokkal később történhetett meg, mert a német és magyar csapatok még bő három hétig tartották Budát, köztük a Gellért teret, a Citadellát is.
Mindez nem tett jót az ország szovjet megítélésének, főleg, hogy az átállási kísérlet is sikertelen volt még az előző év október 15-én. Ez a megítélés már addig sem volt kedvező, de az ország területén több mint fél évig folyó harcok végképp aláásták a magyarokról kialakult képet. Ezen valójában az sem segített, hogy a Moszkvában verbuvált Ideiglenes Kormány mindenben eminensen alárendelődött a megszálló hatóságoknak, nem is tehetett volna mást. Így a fegyverszünet valójában egy feltétel nélküli kapituláció volt, csakhogy a magyar hadsereg a másik oldalon volt. Egy része hősiesen a hazáját védte, másik félelemből tartott a németekkel, harmadik mindenáron el akarta kerülni a szovjet fogságot, a legtöbben pedig csak túl akarták élni a háborút, s ehhez – súlyos paradoxon – ölni kellett. És volt még néhány nyilas is, aki „ideológiai okokból” harcolt, vagy csak gyilkolt, és személyesen is meg volt sértve, hogy a nagy Hitler–Sztálin-barátságból – amely Lengyelország lerohanásakor még olyan jól működött – ez lett.
Súlyos nehezéket rótt az emberekre a háború, olyan terhet, amelyet egész életükben nem voltak képesek ledobni. Valahogyan mindenkinél másként jelent meg az igazság, és ezen a fegyverszünet sem változtatott. A háborúnak nem lett vége, sőt egyre elkeseredettebb és véresebb harcok bontakoztak ki a Dunántúlon. A német megszállást minden átmenet nélkül felváltotta a szovjet megszállás. Volt, ahol többször is. Ezzel kapcsolatban mindenkinek lett saját élménye, ha más nem, a tartós félelem. A katasztrófa, hogy az ország területe megint lecsökkent a trianoni szintre, a mindennapi gondok mellett háttérbe szorult. Hogy a szuverenitásunk maradványai is megszűntek a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság tevékenységével, nem tűnt olyan fontosnak, mint hogy elkerüljék a Gulagra induló szerelvényeket és „Malenkíj robotra” vezényelt meneteket. Hogy horribilis „jóvátételt” kell fizetnünk nemcsak a Szovjetuniónak, de Jugoszláviának és Csehszlovákiának is, felfoghatatlan és ködbe vesző áldozat volt a szovjet zsákmányszerző alakulatok és az egyes szovjet katonák rablásai mellett. Hogy a magyarországi német (és osztrák) tulajdon a szovjetek birtokába került, az átlagembert alig érdekelte, amíg a pénzének az értéke napról napra csökkent, úgy, hogy a végén már szó szerint nem ért semmit.
Az utókor és a konkrét helyzettől magukat némileg függetleníteni tudók persze látták az összefüggéseket, s hogy ebben a fegyverszünetben már benne van az ország újbóli megcsonkítása éppúgy, mint gazdasági kirablása. Volt, aki már a politikai alávetést is előre látta – új hódoltság –, de ennek elkerülhetőségében még sokan reménykedtek. A szovjetek is ezt hirdették, az angolszász befolyásban is bíztak, és az újonnan porondra lépő pártok is ezt hangsúlyozták. Még a kommunisták is. Negyvenöt januárjában azonban ezen elmélkedni alig volt idő. Élni kellett, túlélni. Komoly képessége ez az embernek, az életösztön. És talán, ha összeadódik, egy nemzetnek is lehet életösztöne. Ilyesmiből általában a kisebb lélekszámú nemzeteknek több van, mert gyakran vannak veszélyeztetve. Nekünk igazán bőven jutott, annyi traumát kellett elviselnünk és túlélnünk. Óvatosabbak lettünk és élelmesebbek is. Vajon így van-e ez még? Nagyon szeretném hinni. Igaz, a túlságos óvatosság gyanakvóvá tesz, a gyanakvás gátolhatja a tisztán látást. Túl gyakran és régóta dacolunk mindenféle nyomásokkal, csapásokkal. Jó lenne egy kicsit fellélegezni.
Manapság teljesen összezavar, hogy az egyik pillanatban apokaliptikus képeket látok Kaliforniából vagy éppen Gázából, a Donbaszból, a másik pillanatban „önfeledten” játszadozó felnőtteket, a konyhában, dzsungelben, tévéstúdiókban. „Kiestem” – zokog valaki a „show-ban”. Az egyik pillanatban rémisztő jövőt vázol fel egy „szakértő” a bolygónk pusztulásáról vagy éppen a mesterséges intelligencia rémségeiről, a másikban kedélyes beszélgetést hallunk ismeretlen alkotók „műhelytitkairól” vagy aranyos kiskutyáknak gazdit kereső emberekkel. És a reklámok. Rakétatámadás, sebesültek, romok. Egy év alatt negyvenötezer halott. Orrcsepp, szemcsepp, vitamin, ingatlan.
Megdöbbentem, hogy nyolcvan éve, a fegyverszünetről hírt adó Délmagyarország című lapban is tetten érhető ez a furcsa életösztön. Egy ékszerész a szegedi Kárász utcából feladott egy hirdetést: „Keresek kar- és zsebórákat – melyek járnak és használható állapotban vannak.” Mindezt akkor, amikor szinte minden felszabadító „Davaj csaszi” felszólítással kezdte a társalgást. Szürreális ez. Megjön a hír a fegyverszünetről, de a „hivatal” sem utolsónak ébred. Értesítik a paprikatermelőket és -kikészítőket, hogy a „Paprikaellenőri iroda” ismét régi helyén, a Korona utcában működik. Vajon még mindig olyan piros a paprikaellenőr orra a Korona utcában? – merengett Szindbád esős délutánon a Városháza felé menet.
Sziléziában és Kelet-Poroszországban nyomulnak előre az oroszok – közlik a hírt drámai körítéssel. Ugyanakkor kétszer olyan hosszú „Gyufakiosztási közlemény” jelenik meg hat paragrafusra osztva, szabályozva, hogy ki, hogyan juthat gyufához. A trafikosok kizárólag a Trafikosok Szabad Szakszervezetétől! Aki megszegi, ötezer pengőt fizet. A szövetségesek nyugaton is előre nyomulnak, megkezdődött a németek általános visszavonulása. A Belvárosi Mozi műsorán: Tarzan a rettenetes. Korzó Mozi: Életre ítéltek. Egy 1941-es film Jávor Pállal. A Városi Színházban „Nagy szovjetorosz hangverseny”.
Jellemzők az apróhirdetések. Hogyan próbálunk túlélni egy ilyen krízishelyzetben? Körülbelül ugyanannyian eladnának valamit, mint ahányan vennének. Ellentétes túlélési stratégia. Eladnának jellemzően télikabátokat, cipőt, bútort. Vennének mákdarálót, sertést, varrógépet, de még „tömegbélyeget” is. Az álláshirdetéseknél a kedvencem: „Orosz nyelvoktatásért gép- és gyorsírást cserébe tanítanék.” Élelmesség.
Miközben a lap hírt ad arról, hogy az angol sajtó szerint Magyarország a háromszázmillió dolláros jóvátétellel „olcsón megúszta”, megindult a politikai élet is. A szociáldemokraták a Csekonics utcában találkoztak. A Szakszervezetek Székházában – a Horthy Miklós úton – több gyűlést tartottak a szolgálatban lévő és nyugdíjas hajósok, önálló sütőiparosok, egészségügyiek. Sőt itt tartottak „tréning megbeszélést” a szegedi Munkás Testedző Egyesület tagjai is.
Míg Budán az emberek a pincékben próbálták átvészelni az ostrom utolsó heteit, Szegeden már a Városi Színház keresett fa- és rézfúvósokat, vonós hangszeren játszó képzett zenészeket. Akit délelőtt felvettek, lehet, hogy már játszott a délutáni nagy „szovjetorosz” hangversenyen. Churchill közben arról szónokolt, hogy ők nem szörnyetegek, hanem hűségesek, és minden népnek el akarják hozni a békét, szabadságot és igazságot. Sztálin sem mondott mást. Az erkölcsök ehhez igazodtak.
A szerző történész