Az egyik a Gyurkovics Tibor vezette Magyar Írók Egyesülete, ennek volt a folyóirata a Lyukasóra, ami egy akkoriban igen népszerű televíziós irodalmi vetélkedőből, az azonos nevű Lyukasórából nőtt ki. Ebben az élőszóban is kiváló írók, Gyurkovics, Mészöly Dezső, Lator László, Lukácsy Sándor forgatták bele az irodalmi érdekességekbe a tévénézőket. Sokan azt gondolhatták, hogy a folyóirat nem más, mint ennek a műsornak a nyomtatott változata. Ez azonban már a lap első számaitól kezdve nem így volt. Rövid, egy-két oldalas összefoglalók megjelentek ugyan a tévés vetélkedőről, a folyóirat azonban egy hagyományos irodalmi lap szerkezetének és tartalmának megfelelően verseket, elbeszéléseket, regényrészleteket, és mindezek illusztrálására jeles kortárs képzőművészek alkotásait közölte.
A másik írószervezet a Független Írók Szövetsége (FISZ) tagjai szerzőként csatlakoztak az íróegyesület lapjához. A Hernádi Gyula elnökölte független írók a másik szervezethez hasonlóan kezdetben a nagy írószövetség árnyékából kilépni szándékozó alkotókat képviselték. A csekély költségvetési támogatásukból nagyjából arra futotta, hogy évente egyszer közös közgyűlést tartsanak.
Az írógyűlések színtere a Fészek Művészklub volt. Az akkorra már igencsak megkopott bársonykulisszák között a gyűlésterembe eljutva különös látvány fogadta a gyanútlan érdeklődőt. Csupa-csupa idős úr üldögélt tucatjával a pulpitussal szemben. Kéttagú elnökség irányította az összejövetelt, kik mások lehettek volna, mint a két elnök, Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula. Főszerkesztőségem alatt nekem nemcsak a folyóirat ügyeiről kellett beszámolnom, hanem rám bízták az íróegyesület éves munkájáról szóló beszámoló előadását is. Ott feszengtem a mikrofon mögött, elmondtam a leckét, a szunyókáló írók udvarias tapsba fogtak. Ezután azonban nagyon megélénkült a közönség.
Egy nagyon szép nő suhant a hatalmas zongorához. Az írók megbabonázottan követték tekintetükkel, a teremből eltűnt az álmosság. Szentpéteri Csilla zongoraművész a tőle megszokott erővel öntötte rá a virtuóz kézzel megszólaltatott dallamokat a társaságra. Mindenki ragyogott. Az idős és idősödő urak azért, mert láthattak egy szép nőt muzsikálni, az előadó pedig azért, mert itt megfürödhetett a rá irányuló, vágyakozó figyelemben. A műsor annyira jól sikerült, hogy a következő években mindenki ragaszkodott Szentpéteri Csillához és előadásához.
Éppen úgy, ahogyan az írógyűlések elmaradhatatlan kelléke volt az őzragu leves és a kacsacomb. A fárasztónak minősíthető közgyűlés után mindenki elégedetten táplálkozott. Néhányan az előtérben dohányoztak.
Az írószervezetek tagjai az összejövetelek közötti időben, ez ugye, egy évet jelentett, becsületesen tették a dolgukat. Írtak. Versekkel, elbeszélésekkel, tanulmányokkal és regényekkel teletömték az irodalmi lapokat. Köztük a Lyukasórát is.
Nagy megtiszteltetés volt körükben dolgozni.
