Az egyházi énekeket ismerő olvasó rájön, hogy a Hymnus születésnapja (a Magyar Kultúra Napja) közeledtén itt a Szenci Molnár Albert fordította 130. genfi zsoltár kezdősorát kapja címként. S folytatja magában a „szüntelen kiáltást”: Tekintse meg Isten a hozzá forduló ügyét. „Ha, Uram, bűnünk szerint/Minket büntetnél meg:/Uram, e világ szerint/Ki állhatna úgy meg?” Mellé ismétli a nemzeti fohászból: „Hajh, de bűneink miatt/Gyúlt harag kebledben,/S elsújtád villámidat/Dörgő fellegedben”.
A verstani azonosságok (ugyanaz a sor-, rím- és ütemszerkezet, a versforma megegyezik a hatodik bűnbánati zsoltáréval, s a zsoltármotívumok is felbukkannak a nemzeti imádságban) eredhetnek onnan, hogy Kölcsey jól ismerte a református énekhagyományokat. Ugyanolyan jól, mint az 1820-as évek elején Csekén fölkutatott népdalkincset, sőt a szöveg emlékeztet az újévköszöntő egyházi énekekre is. A költő egykori kollégiumi professzora, Budai Ézsaiás újévet köszöntő énekére szintén referálhat az 1823. január 22-ei keltezés, az onnan ismétlődő szófordulatok sora, bár ennek a műfajnak gazdag középkori előzményei is vannak.
A Hymnus hátterével, keletkezésével, történelmi tablójával, képeivel, üzenetével, korabeli érvényével, a „zivataros századok” értelmezési rétegeivel, a „bűnök” mibenlétével már sokan foglalkoztak az elmúlt több mint száz évben. Nem kétszázban – a költeményt Kölcsey csak 1828-ban küldte el Kisfaludy Károlynak, s két „népdalnemesítő” versével együtt 1829-ben jelent meg az Aurora zsebkönyvben, ekkor született az első ismertetés róla. Az 1832-es Versek című kötet recenziójában a magyar nemzetkaraktert kifejező műként írták le, amely „igen harmonizál” a búsongva emlékező, a múltba fájdalommal, a jövőbe biztatással tekintő „Magyar természettel”. Az 1844-es megzenésítés után az iskolai tananyagban is szerepelt, az elemi népoktatásban az 1880-as években kidolgozott tanterv szerint lett a Szózat szövegével együtt memoriter, de a Hymnus-szakirodalom csak a századik évforduló után lombosodott ki.
Ezek a jelentéskutatások Kölcsey halálának centenáriumán lettek az egyszerű leírásnál és elemzésnél összetettebbek, mikor a következő évben, 1939-ben megjelent Mészöly Gedeon nyolcvan oldalas értekezése Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje címmel. Tehát a költői attitűd és a vers szükségszerűn tükröződik a másikban. A szerzői bevezető szerint Kölcsey jellemzéséhez a versből kiolvasható irodalmi törekvések mellett figyelni kell az írótársak és elődök világnézeti és korjellemzőire. „A Hymnus gondolatait és stílusát be kell állítanunk irodalmunk régebbi századainak távlatába, nemcsak az általános történeti fölfogás kedvéért, hanem mivel Kölcsey nemcsak irodalmi programot adó értekezésben sürgeti nemzeti műköltészetünknek a régi költői szájhagyomány elemeivel való gazdagítását, hanem a programot meg is valósítja a Hymnusban, ezért vázolnunk kell a régi költői szájhagyomány sajátságait és jelentőségét is”.
A filológiai és összehasonlító nézőpontot újra érvényesítették a kétszáz éves Hymnusról írt tanulmányok (több mint tíz elemzés jelent meg tavaly a Múlt és jövendő című kötetben). Azt például, hogy a költeményt olvasni nemcsak a többi vers, hanem a legfontosabb prózai-elméleti munka, a vele közel azonos időben írt Nemzeti hagyományok tükrében is kell, így a történelmi látlelet mellett a kornak szóló feladatot is rögzíti. Ritmikai-képi áthallásai lehetnek a zsoltárok, a bűnbánó egyházi és világi istenes énekek mellett a Rákóczi-nótával vagy a „kanásztánc” típusú népdalokkal. Mikor 1832 végén kötetben is megjelentek a válogatott Kölcsey-versek, az addigi mintegy kétszáz költemény fele, a szerkesztő-kiadó barát, Szemere Pál fölvetette, hogy életrajzát magának a költőnek kellene megírnia. Előszót saját munkáihoz nem írt, de a következő év márciusában kelt levelében önéletrajzot és hozzá fűzött reflexiókat küldött Szemerének. A Hymnus születésének időszakáról azt, hogy „Kölcsén és Csekén igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki”, találgatva „a parasztdal tónját”; s azok mintáját követve, „úgy nemesítém meg egyik sort a másik után”. Így készült a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája, az Ültem csolnakomban – „talán még most is látszik, hogy valaha fonókába illő nyelven volt írva”. A Vanitatum vanitas elejére utalt még, hogy azt Szemere is látta – de semmit nem szólt a Hymnusról. (Ez a kortárs utaláshiány aztán újabb találgatásokat indított el a mű keletkezésével kapcsolatban.)
S már előtte kutatták a forrásvidéket a „bibliás” hagyományban és a népdalkincsben. Így fordult a figyelem a történelemszemlélet augustinusi tradíciója felé, az egyéni és közösségi sorsot egyetemes üdvtörténeti távlatba helyezve. Így vették észre, hogy Sylvester Jánostól, Szenci Molnár Alberten át, Komáromi Csipkés Györgyig és Apáczai Csere Jánosig említették ezt a hagyományt, és a 16. századi históriás énekek szerzői is az ószövetségi mintákra épülő közösségi bűnbánatot hirdették. Így lett időtlen érvényű (a közbenjáró „paraklétoszi” szerep biblikus és jogi, vallási és világi kettősségéből adódóan) a múltba helyezés: Kölcsey, az „énekmondó vándor” jelenében és utóéletében, a mindenkori jelenben is érvényes az isteni segélykérés. Így nyújthat mindig új értelem- és érzelemkapaszkodókat bármely sora vagy bármely képe, de így válhat közhellyé is számos érvényes vagy vitatható (tovább gondolandó) megállapítás a versről. Csörsz Rumen István éppen a Hymnus sokféle értelmezéséhez idézi a régi hindu példázatot, a vakok ítéletét az elefántról: aki a lábát fogta meg, oszlopnak nevezte, aki az ormányát, az kígyónak, aki pedig a farkát, az függönyhúzónak.
Ilyen „közhely” a Himnusz pesszimizmusa. Milbacher Róbert pécsi irodalomtörténész már egy tíz évvel ezelőtti tanulmányában fölidézte Pomogáts Béla tűpontos megfogalmazását: „Kölcsey költeménye és Erkel dallama együtt alkotja nemzeti létünk és identitásunk egyik leginkább hatékony: öntudatot alapozó és közösséget teremtő szimbólumát.” – Hogyan lehetne hát egy ilyen nemzetjelkép pesszimista? Nos, újabb kötetében (Ködképek az irodalom láthatárán) van egy fejezet a következő címmel: Miért optimista mégis Kölcsey Hymnusa? A versben szereplő áldások és büntetések sorának történelmi logikája is a protestáns prédikátori irodalomhoz vezet. Akár a zsidó nép, a magyarok is megfeledkeznek Istenről, ezért kell őket figyelmeztetni a helyes útra való visszatérésre. A büntetés figyelmeztető jel, amit áldás követ. A bűn felismerése felkészít a megváltás elfogadására. Nem lesz dogmatikai ellentmondás a bűnök „előre” megbűnhődése, mert „a Hymnus büntetéskatalógusa egy olyan folyamatot mutat be, amely az áldás állapotától a teljes pusztulásig tart, de [… az] egyben az Istentől jövő ingyenes kegyelem időszakának beköszöntét is jelzi” – fogalmaz Milbacher.
Újévköszöntő vagy bűnbánati zsoltárpárhuzamai is a jó kedv és a víg esztendő, a kegyelem elfogadásának helyzetére utalnak, így a Hymnus „olyan állapotot rögzít, amely már túl van a bűnök-büntetések idején, és a kegyelem beköszöntének ígéretét hordozza”. Párhuzamban a 130. zsoltárral: Isten nem a bűnök szerint büntet, „hívein könyörül” (erre utal a záró keret „Szánd meg Isten a magyart” sora). Ám ez az örömhírre alapozó derűlátás nem mentesít az alól, hogy féljük az Istent és szeressük a hazát.
A szerző irodalomtörténész
