Három másodpercen belül sírunk-nevetünk

– Hogyan értékeli az MMA MMKI munkáját az elmúlt másfél év alapján?

– Az MMA MMKI tíz évvel ezelőtt, 2015-ben kezdte meg működését. Ebből az alkalomból jubileumi estet rendezünk október 27-én a Pesti Vigadóban, és egy könyvet is tervezünk, amely áttekinti az elmúlt tíz évet, és számot ad arról, hogy mit értünk el.

Én 2022. június elseje óta töltöm be az igazgatói tisztséget, előtte 2022 márciusig, az alapítástól kezdve Kocsis Miklós volt az igazgató, aki tragikus hirtelenséggel halt meg. Így az elmúlt tíz év alatt két igazgatója volt az intézetnek.

Az MMA tagsága és tagozatai is sokat foglalkoztak az intézet működésével, eredményeivel. 2022-ben az MMA elnöksége hozott egy határozatot, amely új irányt javasolt, illetve határozott meg az intézet számára. Ennek az volt a lényege, hogy ne próbáljunk meg minden kutatási területre és részterületre intézeti státuszban kutatókat felvenni és ezáltal az egyetemi tanszékek és a többi kutatóintézet versenytársává válni, hanem inkább projektekben gondolkodjunk, és működjünk együtt partnerintézményekkel, illetve külső intézményekkel, más intézményekben dolgozó szakértőkkel, és céltudatosan egy-egy projektre szerződjünk velük.

Így össze tudjuk adni a képességeinket, energiáinkat, és meg tudjuk osztani a költségeket is. Ezért 2022 nyarától nagyon intenzív hálózatépítés indult meg. Addig is voltak nagyon jó kapcsolataink, de 2021 júniusától ez lett a fő irány. Lecsökkent a kutatói, alkalmazotti létszám majdnem a felére, viszont sokszorosára nőtt a külsős, megbízott kutatók létszáma.

Érdemi tematikus változásnak azt javasolta az elnökség, hogy kevésbé a filozófiai, történeti problémákra koncentráljunk, sokkal inkább a kortárs valóságra, a művekre, alkotókra, alkotói módszerekre.

Kivételnek számít némiképp A Magyar Fotóművészet háromszáz alkotója című összefoglaló munka. Ebben a nagyszabású kötetben háromszáz alkotó szócikkén, életútján keresztül mutatjuk be a nagy egészet. Lesznek a könyvben bevezető és a főbb irányokat áttekintő tanulmányok is. Mintegy hétszáz oldal terjedelmű munka lesz, rengeteg fotóval.

Készül a határon túli magyar színházi műhelyek áttekintése is, ami szintén mostanáig váratott magára, hiszen korábban megjelent egy kislexikon és más kiadványok is, de elmélyült történeti áttekintés, amely a jelenkorig vezethető kulturális, történeti és társadalmi kontextusban ábrázolja a helyi közösséggel való kapcsolatot, a közönség recepcióját, ilyen volumennel még nem született.

– Önt korábban olyan tudományos ismeretterjesztő tévésorozatokból ismerhették meg széles körben, mint például a Lovas nomádok utódai Indiában című nagyon izgalmas és inspiráló sorozat. Hogyan érintette, hogy egyszerre csak már nem annyira múlttal és a történelemmel kellett foglalkoznia, hanem sokkal inkább a kortárs művészettel?

– Kulturális antropológusként foglalkoztam a múlttal, de eddig is foglalkoztam a jelennel. Az ön által említett tízrészes sorozat első három része tisztán történeti áttekintés, a középső három blokk a múlt és a jelen kapcsolatát ábrázolja. Bemutatja a nomád rabarikat, a radzsputokat, honnan jöttek, most milyenek. Az eredetmítoszokon keresztül a múlt és a jelen párbeszédbe kerül, és az utána következő részek már a jelent mutatják be: bábosok, táncosok, zenészek, kézművesek életvilágát. A Tündérek kihalófélben című könyvemben is van egy, a hunokkal és utódnépeivel kapcsolatos nagy történeti áttekintés, ugyanakkor a harmadik kötet klasszikusan kortárs etológiai leírás a hunzai kultúráról.

Tehát a múlt és a jelen egyensúlyban van nálam, és pont ezért választottam a Napút folyóiratnál a Voltjelen nevet a rovatomnak. Az a lényege, hogy hogyan olvassuk újra és újra, hogyan írjuk át a múltat. Ugyanakkor a múlt hogyan határoz meg minket. Engem mindig is foglalkoztatott ez a kölcsönhatás.

Az MMA elnöksége természetesen nem azt mondta, hogy egyáltalán ne foglalkozzunk a múlttal, mert a múlt, a történeti kontextualizáció nélkül foglalkozni a jelennel nem volna elégséges.

Az újdonság az, hogy a múlttal úgy foglalkozunk, hogy annak milyen hatása van a jelenre, mi az a múltban, amire a jelenben is támaszkodhatunk. Ez volt a makoveczi szellemiségről szóló, a magyar kultúra napján rendezett első vitaestünk fő témája is. Foglalkozunk a múlttal, a jelennel, és abból próbáljuk a jövőbeli tendenciákat, lehetőségeket feltárni.

– Mi az a makoveczi örökségben, ami elgondolkodtatja korunk építészét?

– Szimbolikusan is adózni szerettünk volna az MMA alapítói eszmeiségének. Nemrégiben szerveztünk egy nagy nemzetközi konferenciát a népi építészet és a modern építészet kapcsolatáról, és eljött a japán népi építészeti társaság elnöke, de Új-Zélandtól Ausztráliáig, Amerikától Nagy-Britanniáig ideérkezett a világ színe-java, és voltak, akik itt találkoztak először. Rácsodálkoztak a Balatonfelvidék népi építészetére, és arról beszélgettünk, mit tud egymástól tanulni a népi építészet és a modern építészet. Óhatatlanul visszaköszönt, hogy ha népi építészetről és kortárs építészetről beszélünk, nemzetközi szakmai szinten még mindig Makovecz Imre neve az, ami elsődlegesen felmerül. Ugyanakkor Magyarországon az egyetemi képzésben finoman szólva nem kapja meg a megfelelő helyet, sőt sokszor negligálják a szerepét.

A nomád nemzedék hőskorának emblematikus épületét, a tokaji Makovecz-pavilont szeretnénk újraépíteni az MMA művészeti ösztöndíjasainak bevonásával úgy, hogy meghívnánk a régi nagy nemzedékből még élő nagyokat. Sebő Ferencet, Vidák Istvánt, Zelnik Józsefet és másokat. Mesélnének a nomád nemzedék nagy időszakáról. Azt szeretnénk, ha az ösztöndíjasokkal párbeszédben ez nem csak egy történeti lecke lenne, hanem ahol új lendületet kaphat ez a közös gondolkodás. Amikor a múlttal párbeszédben alkotjuk meg a jövőképünket, és nem csak a jelenleg aktuálisnak érzett témák, törekvések alakítják azt.

– Nagyon sokan szeretik ezeket a vitaesteket, amelyeket online is vissza lehet nézni. Mi lesz a következő alkalmak témája?

– Lesz egy est az építészeti oktatásról, egy másik a digitális világ térnyeréséről, arról, hogy a mesterséges intelligencia és az elektronikus világ hogyan változtatja meg a gondolkodásunkat. Például a kézi rajzolás készségének visszafejlődése mivel jár. Hiszen amikor az ember a kezével rajzol és nem géppel, az egészen más elmélyültséget hív elő.

– Amagyar kultúra napjára a kortárs olvasási szokásokról szóló konferenciával is készült az MMA MMKI. Én már harminc éve hallgatom, olvasom, hogy vége a Gutenberg-galaxisnak, miközben minden évben sokkal több könyvet adnak ki a magyar kiadók, mint akkor, amikor még senki nem féltette a könyveket a kihalástól.

– Mi lesz veled nyomtatot könyv? – volt a konferencia címe. Rengeteg statisztikát láttunk az előadóktól az olvasási szokások és a szövegértési képesség változásaira. Hogyan változtak az elmúlt évtizedekben, sőt az elmúlt évszázadokban. Azzal is foglalkoztak, milyen a nők és férfiak aránya, életkori megoszlásra e téren, illetve, hogy az új technológiáknak milyen hatásuk van a szövegek befogadására, a szövegértésre, és hogy az online olvasás miért nem eredményez szövegértési kompetencianövekedést a diákoknál. Nagyon izgalmas megközelítéseket hallhattunk. Mind a három tematikus blokk fel fog kerülni az internetre.

Ebben a témában sem tudjuk felvázolni a jelent és a jövő lehetséges tendenciáit a múlt ismerete nélkül. Egyik könyvem mottójául egy hunzai sámán gondolatát választottam: „Aki nem tudja, honnan jön, az azt sem tudja, hova megy.”

– Az egyik előadási blokk arról szólt, hogy a digitális platformokon mi a feladatuk a kiadóknak és a folyóiratok szerkesztőinek. Mire jutottak a tanácskozáson?

– Meglepően optimisták voltak a kiadók, az Akadémiai Kiadó, a L’Harmattan és az MMA Kiadó szakmai vezetői. Felvázolták, hogy nemcsak az olvasói szokások és elvárások mennek keresztül változáson, hanem a kiadói munka is. Elképesztő fantáziával és leleménnyel találják ki, hogy ne csak a piac szempontjai és a primer olvasói igények után fussanak, hanem alakítsák is azokat.

– Hogyan olvasunk ma?

– Sokan három másodperc alatt akarnak elolvasni egy történetet. Manapság az „ujjunkkal olvasunk”, ahogy az okostelefont nyomkodjuk, pörgetjük a témákat. Néhány másodperc alatt sírunk, aztán nevetünk, majd pedig képesek vagyunk megbotránkozva dühöngeni. Ez érzelmileg kiszolgáltatottá tesz minket a médiának.

Egyre hisztérikusabbá és türelmetlenebbé válik a világ. A klasszikus nagyregények, az elmélyült figyelmet igénylő műfajok veszélybe kerülnek, mert árnyalt gondolkodásra alig van idő és igény. A harminc-negyven éves korosztálynál fiatalabbak nagyregényeket egyre kevésbé olvasnak. Hatalmas sorok kígyóznak viszont olyan szerzők asztalai előtt a könyvhéten például, akik még csak nem is első-másodvonalbeli szerzők, hanem pusztán „influenszerek”. Az Instagramon és más közösségi felületeken úgy feltornázzák az érdeklődést, hogy az igazán értékes művekre sokkal kevesebb figyelem jut. Vajon a követők létszáma és az online jelenlét határozza meg a valódi értéket?

– A kortárs magyar irodalom eljuttatását a magyar közönséghez az is akadályozza, hogy most is két szekértábor van, amelynek tagjai nem nagyon ismerik és nem is ismerik el egymás jelentős műveit. Az erdélyi könyvpiac sem jelent igazi nagy nyitást az anyaországi könyvek számára.

– Szerintem sokkal több különféle csoport van ma, és mindegyik a neki fontos szerzőket népszerűsíti. Ezzel szemben például a Napút című folyóirat és a Napkút Kiadó táboroktól és csoportoktól függetlenül fogad be és ad ki minőségi műveket, emiatt a válogatásokon és könyvvásárokon előfordul, hogy két szék között a pad alá esik, holott a reflektorfénytől távol felvonul itt egy egész írógeneráció: Lászlóffy Aladár és Csaba, Zalán Tibor, Bereményi Géza, Halmai Tamás, Babics Imre, Bánki Éva és sokan mások…

– Beszéljünk a hét éve működő ösztöndíjprogramról, hiszen alig egy hónap múlva megnyílik az újabb Essentia Artis kiállítás a Pesti Vigadóban.

– 2018-ban indult az MMA művészeti ösztöndíjprogramja, immár jó néhány év tapasztalat van mögöttünk. 2024-ben már a hétszázadik ösztöndíjas kezdte meg munkáját, hiszen minden évben százat vettünk fel. Négyszázan már lezárták a hároméves időszakot, de velük is megtartottuk a kapcsolatot, sokukkal dolgozunk együtt ma is, a mentoráláson túl anyagilag is részt veszünk néhány projektjük sikerében. Ez a hétszáz ösztöndíjas, aki a fiatal és a középgenerációhoz tartozik, kitűnő rálátást ad a kortárs magyar művészeti életre. Nagyon komoly eredményeket értek el, értékeket hoztak létre. Már a bírálatnál is azonos súllyal esik latba az alkotói múlt és a három évre tervezett munka minősége, jelentősége.

– Hány év most a korhatár?

– 18 és 50 év közötti művészek, művészetelméleti kutatók jelentkezhetnek. 2023-tól Essentia Artis címmel rendezzük meg az ösztöndíjasok tárlatát érvről évre, hogy bemutassuk e sokszínű, értékes csapatot. Közülük kérjük fel a kiállítás kurátorait is, hogy ne valami idegen szellemiség tükröződjön a tárlaton, hanem a sajátjuk. A kiállítás időszakában a Pesti Vigadóban az irodalom, a zene, a tánc, a népművészet, de a film– és fotóművészet ösztöndíjas képviselői is bemutatkozhatnak a nekik szervezett tematikus napokon, koncerteken. Február 28-án nyílik meg idén új kiállítás, és ezzel párhuzamosan kiírjuk az új pályázatot is: február 17. és április 7. között lehet beadni a pályázatokat.

– Az igazgatói teendők mellett jut-e idő a kutatómunkára? Születik-e új filmsorozat vagy új kötet?

– Továbbra is kutatok és publikálok, ahogyan eddig. Igaz, terepmunkára sajnos kevesebb időm marad. Egy nagy ívű kötetet szeretnék megjelentetni a közeljövőben, Művészet és etnicitás címmel. Művészetelméleti, kulturális és szociálantropológiai írások lesznek benne. Másrészt a svéd Lund University professzorával, Jonas Frykmannal közösen indítunk útnak egy új szervezeti egységet a világ legnagyobb, etnológusokat, folkloristákat és antropológusokat tömörítő nemzetközi szervezetén, a SIEF-en (International Society for Ethnology and Folklore) belül a népművészet kortárs helyzetéről és szerepéről. Rengeteg szakember jelezte csatlakozási szándékát a karibi térségtől Közép-Európáig, Indiától Németországig és Észak-Európáig. Úgy tűnik, érdemes újragondolni, hogy mit nevezhetünk népművészetnek ma, mi a szerepe, és hogyan kutassuk.

A SIEF következő világkongresszusa idén júniusban lesz a skóciai Aberdeenben. Több mint ezer tudós érkezik a világ minden tájáról. Itt jelentik majd be az új szervezeti egység megalakulását, és ide szervezzük az első seregszemlénket is.

Olyan kérdésekről fogunk beszélni, mint például, hogy mi a különbség és mi az átfedés a népművészet, a vernakuláris művészet és a populáris művészet között. Egy adott kultúrkörben milyen történelmi-társadalmi folyamatok következtében használjuk ezt vagy azt a fogalmat valamilyen jelenségre. Vajon a népművészet egy történeti fogalom-e, amely csak azzal a parasztsággal hozható kapcsolatba, amely a 20. század végére az iparosodás, városiasodás és például a társadalom szocialista átalakítása során megszűnt, vagy ha nem, hogyan lehet a népművészet fogalmát használni ma?

– Lakatos Mónikáék (Romengo) azt mondták nekem, hogy ami még élő, a régiekkel folytonos kulturális közösségben keletkezik, az szerintük népdal, népzene.

– Megszívlelendő ez az álláspont. Egy másik jó példa a kérdés aktualitására a Romani Design, ahol szintén megvan a háttérben a közösség, de kortárs viseleteket alkotnak. Az MMA MMKI-ben létrehoztunk egy romológiai kutatócsoportot, ami a roma művészettel, például a sajátos világot jelentő képzőművészekkel foglalkozik. Itt is összekacsint a múlt és a jelen.

Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.

Elolvasom a cikket