Néha eszembe jut, milyen jó, hogy nem nekem kell konkrét döntéseket hozni a hazám sorsát érintő nagy kérdésekben. Az óriási felelősség biztosan agyonnyomna. Jobb, így, hogy megbízzuk azokat, akikről feltételezzük, hogy elbírják e terhet, s a képességeik is megvannak a megfelelő döntésekhez. Ezért is nézem hitetlenkedve a tülekedést a hatalom felé olyan gyenge csontozatú önjelöltek részéről, akiket rögtön agyonnyomna a teher. Hacsak nem úgy jutnának valami csel vagy fatális véletlen okán a hatalomhoz, hogy a felelősségérzetük ki sem alakult. Véletlenek igaz, nincsenek. De „trükkök százai”, meg külső nyomások annál inkább. „Negyedik köztársaság”.
Ma van a „második magyar köztársaság” kikiáltásának napja. Az is egy érdekes helyzetben történt, miként az első megteremtése is. Talán nincs a magyar történelemben még egy olyan felelőtlen pillanat, mint Károlyi Mihály ámokfutása a hatalomban. Már ha egyáltalán ilyesmiről beszélhetünk. Annyi bizonyos, hogy az ambíció túltengése a képességekkel szemben tragikus eredménnyel járt. Nem akarom a „vörös gróf” nyakába varrni az egész Trianon-szindrómát, aki a történelemmel megfelelő érzékkel bánik – vagyis a tanulságokra összpontosít –, ezen már rég túl van. Az akkori „népköztársaság” kikiáltása sok bajt okozott. Igaz, a függetlenség – hiszen akkor már nemcsak a csehek, horvátok, de maga Ausztria is elszakadt tőlünk –, nemkülönben. Az lényeg mindig a felelősségben és a képességekben rejlik. És a tanulságokban. A legkiábrándítóbb, hogy a közéleti csapdákban vergődő magyar értelmiség egy része itt a 21. században Károlyi „demokratikus köztársaságára” könnyes nosztalgiával tekint. Keringőütem. Hiszen majdnem választások voltak. És majdnem földosztás is. Ami nem majdnem volt, az a hatalom átadása a magyar marxistáknak és az ország teljes védtelenül hagyása a legkritikusabb hónapokban. A köztársaságot „továbbfejlesztették” proletárdiktatúrává.
Nemrég olvastam egy egészen fura eszmefuttatást, amely az ellenzék jelenlegi üdvöskéjének nevezetes pálfordulását igyekezett igazolni Károlyi pályájával, mondván, hogy „konzervatív arisztokratából köztársasági demokrata” lett. S ez milyen jó. A szerző nyilván nem érzékeli, hogy mit sugall, mi vár Magyarországra, ha hasonló jellemek kerülnek a hatalomba. És ebben semmi túlzás nincs. Van Trianonnál rosszabb. „Negyedik köztársaság”.
A szerző barátom volt, fel is idéztem a régi időket. Vajon hol válhatott el annyira a gondolkodásunk, hogy ma közéleti kérdésekről valószínűleg beszélni sem tudnánk? Azért hozom ezt fel, mert a jelenség társadalmi méretekben is érzékelhető. Valamikor a múlt század hetvenes éveiben a hadseregben ismerkedtünk meg. Ott az ember az első napokban teljesen egyedül volt, hirtelen kiszakítva a baráti környezetéből, lakóhelyéről, idegen ruhában (uniformis!), idegen emberek között, teljesen új fizimiskával (a loboncokból előírásszerű sportos frizura), harminc-negyven fős „körletekben”. És a „tizedes elvtárs”, meg a „nóóóta”. Szóval ilyen helyzetben a „vizesblokkban” meghallottam a Beatrice együttes egyik dalát fütyülni. Talán a „Jerikó” lehetett, vagy a „Térden állva”. Már nem tudom. De jó érzés volt! Van itt egy barátom, testvérem, aki járt Ricsére a Csepeli Munkásotthonba! Ennyi elég volt, hiszen akkor ebből fel lehetett fejteni egy egész világnézetet.
A viszontagságos év után együtt voltunk kint a Hajógyári szigeten a „Fekete bárányok” koncerten, ahol egy filmes stáb forgatni akart velünk, de nem álltunk kötélnek. Nem tudom, miért. Talán mert már nem akartuk elszúrni az egyetemet. Másnap indultunk Lengyelországba. Krakkóban találkoztunk, azután különváltunk. Őt jobban érdekelte a politika, elindult északra, Gdanskba. Akkor alakult a Szolidaritás szakszervezet, sztrájkokról lehetett hallani. Azután így valahogy a „szamizdatos” világba cseppent, mostanra a legszélső szegletbe. Én másfelé mentem. Czestochowába, a hatalmas katolikus zarándoklatra. Csodálatos, döbbenetes élmény volt, misztikus, mély. A hatalmas imádkozó tömeg, a templomban alvás, valami réveteg állapot (beteg is voltam), a keresztek, főpapok, a természetes eltökéltség. Szindbád siratása maga volt a valóság. S aztán volt ott egy tábor, Közép- és Kelet-Európából ott táboroztak mind a hippik. Mint tíz évvel azelőtt Woodstockban. Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen. Nem tudom most miért jut eszembe ez a dal. Talán ott vált el az utunk. Más léptékkel mérek. Csak remélni tudom, hogy valahol még összefutnak az útjaink. De ehhez tisztán kell látni a felelősségünket. Nem ott van a hazánk, ahol jól megy a sorunk. Jó, ha így van, de van más is.
A „második köztársaság” kikiáltása sem egyszerű történelmi helyzetben történt. Magyarország formailag még királyság, de király már jog szerint 1921 óta nem volt. A kormányzó lemondott 1944. október 16-án, vele már nem számoltak. Az ország szovjet megszállás alá került, szuverenitása súlyosan korlátozott volt. Fegyverszünet állapotában. Vagyis a háború jogilag még nem ért véget. Erre csak 1947. szeptember 15-én került sor. Az ideiglenesség állapotában kollektív államfői testület működött, Nemzeti Főtanács néven. Háromtagú volt, ez írta alá például a halálos ítéleteket is. Lépni kellett, rendezni a helyzetet. A szovjet megszállás nem kényszerítette ki feltétlenül az államformaváltást, hiszen Románia még monarchia maradhatott 1947-ig. A szélsőbaloldal – a kommunisták és a szociáldemokraták egy része – mégis felvetette a kérdést. A nagy parlamenti többséggel rendelkező Független Kisgazdapárt megosztott volt, végül azonban taktikai okok miatt magáévá tette az államforma megváltoztatásának ügyét.
A törvényjavaslat előadója Sulyok Dezső volt, a kor legkiválóbb nemzeti demokrata politikusa, akit miniszterelnöknek szántak, mivel a kormányfő – Tildy Zoltán – igen erősen ambicionálta a köztársasági elnöki székbe jutást. Sulyok hatalmas beszédben vázolta fel politikai credóját, amelynek egyik leglényegesebb eleme az volt, hogy a népakaratnak megfelelően minden párt olyan mértékben részesedhet a hatalomból – a háborús pusztítás miatt csak nagykoalíció jöhetett szóba –, amennyi támogatást a választásokon kapott. Elmondta azt is, hogy semmi szükség nincs egy kisebbség erőszakos uralmának gyakorlására – ezt Rákosi Mátyás felé fordulva tette –, ha van megfelelő demokratikus parlamenti felhatalmazás. Ez a lényeg.
A törvényjavaslatot elfogadták, Tildyt „közfelkiáltással megválasztották”, Sulyok Dezső azonban a szélsőbal tiltakozása és a kisgazdák meghunyászkodása miatt nem lett miniszterelnök. Tragikus fordulat volt ez, mert azt jelezte, hogy a második köztársaság is inkább csak egy közjáték lesz a kommunista diktatúra előtt – mint volt az első –, nem pedig a magyarság sorsát hosszú távon befolyásoló demokratikus államforma. Hogy az előbbi forgatókönyv valósult meg, abban jelentős szerepe volt Tildy köztársasági elnöknek is, a kisgazda többség megfutamodásának, de persze a döntő a nemzetközi nyomás volt és a kommunista párt – tágabban a „baloldal” – felelőtlen hataloméhsége.
A második köztársaságnak lényegében már a kékcédulás hadművelet után vége lett, de formailag 1949. augusztus 18-ig létezett. „Továbbfejlesztették.” Akik elhantolásában társtettesként részt vettek – így Tildy vagy az utódja, Szakasits Árpád –, „jutalmukat” megkapták. Házi őrizet, börtön. A főbb tettesek közül azok még rosszabbul jártak, akik a hatalmi harcokban alulmaradtak a nemzetközi nyomás kedvezményezettjeivel szemben. Keringőütem: Rákosi, Kádár, Nagy Imre, Rajk, Kádár, Nagy Imre, Rákosi, Kádár.
A „harmadik köztársaság” kikiáltásánál én is ott voltam. Szimbolikus kifejezése volt a parlamentáris demokrácia megteremtésének. Volt, aki 1918-hoz ment volna vissza, mások 1946-hoz. Szerencsére egyik sem valósult meg, mert minden félreértés ellenére a történelem nem ismétli önmagát. Bízom benne, hogy a „negyedik köztársaságot” hirdető felelőtlen fecsegők is rájönnek, még egyszer nem csinálhatnak semmilyen diktatúrát a köztársaság „továbbfejlesztése” ürügyén.
A szerző történész
