Rengeteg írott forrás támasztja alá Jézus életének ezt a felfogását. A legnyilvánvalóbb a Biblia. Az Újszövetség – különösen a négy kanonikus evangélium, Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma – beszámol Jézus Krisztus életéről, beleértve születését, szolgálatát, keresztre feszítését és feltámadását.
Az Újszövetség azonban nem kezelhető megbízható történelmi forrásként. Elsődleges célja teológiai, és inkább vallási és erkölcsi eszmék közvetítésére törekszik, mintsem a tények pontos rögzítésére. Ezenkívül számos következetlenséget tartalmaz, mivel több szerző írta, mindegyikük saját szemlélettel és szándékkal. Ahogy a szöveget továbbadták, úgy igazították és szerkesztették, hogy az tükrözze a kor igényeit és érzéseit.
A szigorúan keresztény forrásokon kívül Jézus történelmi alakja számos korabeli görög–római és zsidó szövegben is megtalálható. A legismertebbek közül néhányat Josephus zsidó történetíró (Kr. u. 37–100) és Tacitus római történetíró (Kr. u. 56–120) közöl.
Josephus megemlíti, hogy Jézusnak volt egy Jakab nevű testvére, és elismeri a keresztre feszített, befolyásos tanító szerepét. Tacitus részletezi a keresztény mozgalom megjelenését a rómaiak által ellenőrzött Júdeában a Kr. u. első század körül, és leírja Jézus kivégzését Poncius Pilátus kormányzó alatt.
Ott van a második századi görög filozófus, Celsus is, aki szerint Jézus egy mágushoz volt hasonlatos, aki vad állításokat tett, míg a római szerző, Plinius az ifjabbik arról írt, hogy a korai keresztények úgy imádták Krisztust, „mint egy istent”.
A Biblical Archaeology Review cikke a továbbiakban megjegyzi, hogy némiképp sokatmondó, hogy a legtöbb nem keresztény forrás Jézust ugyan aljas mágusként ábrázolja, aki túlzó állításokat tett, és tévútra vezette a tömegeket, mégsem vonják kétségbe a létezését.
Minden történelmi forrást egy köteg óvatossággal és szkepticizmussal kell kezelni, különösen, ha olyan múlik ezen mint egy világvallás megalapítása. Mindazonáltal egyes kutatók szerint nincs okunk feltételezni, hogy a Jézusról szóló ősi beszámolók kevésbé megbízhatók, mint a kor más történelmi személyiségeiről szóló történetek.
Michael Grant történész Jézus című könyvében kifejti: „Ha az Újszövetségre ugyanazokat a kritériumokat alkalmazzuk, mint amilyeneket más, történelmi anyagot tartalmazó ókori írások esetében kell alkalmaznunk, akkor éppúgy nem tagadhatjuk meg Jézus létezését, mint ahogyan nem tagadhatjuk meg pogány személyiségek tömegének létezését sem, akiknek a valóságát mint történelmi alakoknak soha nem kérdőjelezik meg.”
A Jézusra vonatkozó régészeti bizonyítékok
A dolgok konkrétabbak, ha szilárd régészeti bizonyítékokat keresünk Jézus létezésére: nincsenek. Sok hívő próbált érvelni azzal, hogy vannak fizikai bizonyítékok az emberről, amelyek ma is fennmaradtak, de semmi meggyőző (vagy túlságosan meggyőző) bizonyítékot nem találtak.
A torinói lepel, egy temetkezési vászon, amely egyesek szerint Jézus Krisztus lenyomatát tartalmazza.
Az egyik legvitatottabb tárgy a torinói lepel, egy vászon temetkezési kendő, amelynek felületén látszólag egy keresztre feszített ember halvány lenyomata van. A történelmi feljegyzésekben először Kr. u. 1354 körül jelent meg, amikor egy franciaországi templom megszerezte, és a világ minden tájáról érkező zarándokok kötelező megállóhelyévé vált.
A tárgy hitelességét és korát illetően azonban jelentős kétségek merültek fel. Az utóbbi évtizedekben tudományos módszereket alkalmaztak a lelet elemzésére, vegyes eredményekkel. Egyes tudósok azt állították, hogy munkájuk azt mutatja, hogy a kendő körülbelül kétezer éves, ami azt sugallja, hogy a Jézussal való kapcsolata jogos. Ezzel szemben a hitelesebb kutatások az ereklyét Kr. u. 1260 és 1390 közé datálják, ami sokakat arra késztet, hogy középkori hamisítványnak tekintsék.
Sok más állítás is született az „Igaz Kereszt” szögeiről és faforgácsáról, valamint a kivégzéskor viselt töviskoronáról, de ezeket az érveket ugyanolyan kétesnek tartják.
Szokatlannak tűnhet, hogy egy ilyen befolyásos személyiség nem hagyott hátra fizikai maradványokat, de ahogy Bart D. Ehrman, az Észak-Karolinai Egyetem vallástudományi professzora elmondta: „A valóság az, hogy gyakorlatilag senkiről sincsenek régészeti feljegyzéseink, aki Jézus korában élt”.
„A bizonyítékok hiánya nem jelenti azt, hogy egy személy abban az időben nem létezett. Azt jelenti, hogy ő vagy mint az akkori világ többi részének 99,99 százaléka, nem gyakorolt hatást a régészeti feljegyzésekre” – magyarázta Ehrman.
Ellentétben a császárokkal, akik toronymagas emlékműveket és csontvázakkal tarkított csatatereket hagytak maguk után, Jézus hatása az eszmék ereje, nem pedig a fizikai maradványok révén marad meg. A civilizációk felemelkednek és elbuknak, de néhány eszme figyelemre méltó módon képes az esélyek ellenére is fennmaradni.
