Beszélgettem egy orosz orvos ismerősömmel online arról, hogy az emberek hogyan lesznek szokások rabjai, aztán függők. Tudja rólam, hogy az egyetlen dolog, amiről biztosan tudom, hogy nagy mennyiségben káros, mégis szeretem, az az energiaital. Azt is tudja, hogy tavaly nyár óta nem ittam egyet sem, mert annyira szerencsés vagyok, hogy a nagy akaraterőm miatt nálam nehezen alakulhatna ki függőség. Mivel néhány évig, a húszas éveim elején tényleg nagyon sokat ittam (napi egyet minimum), ezért még a barátaim is tudják, hogyha elmennek valahová, ahol én még nem jártam, akkor onnan nekem energiaitalt érdemes hozni. Volt kollégák, barátok, volt barátnők, rokonok simán hoznak nekem Dél-Afrikából vagy Indonéziából energiaitalt, egy barátom pedig feldobta, hogy Winkler Róberthez hasonlóan nekem energiaital-kóstoló videókkal kellene szórakoztatnom a nagyérdeműt, de szerintem nem. Különben is, nem főzhetek a garázsban energiaitalt, ahogyan kézműves energiaital-készítő ismerősöm sincs, akivel közös videókat készíthetnék az igényes energiaital-fogyasztók kíváncsiságát szem előtt tartva.
A legmeghatározóbb élményem az energiaital kapcsán Bárdos Andráshoz kötődik. A Juventus Rádióban volt a vendégem a műsoromban, több mint tíz évvel ezelőtt. Abban a rádióban, ahol korábban ő is műsorvezető volt egy ideig. Amíg vártunk a stúdióidőnkre, én felciccentettem egy dobozt. András: „Miért iszod ezt a szart?” Annyira meglepett a kérdéssel, hogy egy darabig nem akartam kimondani az igazat, és elkezdtem gondolkodni, hogy valóban az az igazság, amit mondani akarok, vagy van valami más is, amire sosem gondoltam még. És végül kimondtam, hogy azért, mert finom. Mert szeretem. És azt is elmondtam, hogy én sosem dohányoztam, felnőtt koromban lényegében csak jelzésértékű alkoholfogyasztásról tudok beszámolni (a tizenéves történeteket a személyiségfejlődésem szerves részének tekintem), a drogok sosem érdekeltek. „Ez az egy hülyeségem van.” És ekkor Andrástól egy nagyon jó értelemben vett apai tanácsot kaptam azzal kapcsolatban, hogy nézzek utána, hogy ez micsoda, és mi vele a baj. Ezért a mai napig hálás vagyok neki, mivel életünkben először találkoztunk, és ilyen figyelmességet kevés embertől kap az ember azonnal.
Ezután dilemmába estem. Volt mindenféle beszélgetésem a legkülönfélébb szakikkal a témában, mivel energiaital-kedvelőként érdekelt, hogy ez az egész mivel jár. Mivel rádiós műsorvezetőként nekem Excel-táblában kellett gyűjtenem a telefonszámaimat (egyszer ellopták kezdő koromban a telefonomat, benne a magyar közélet érdemi részének telefonszámával, aztán a rendőrség szíves közbenjárására hamar megkerült), gyakorlatilag mindenkivel tudtam beszélni, akivel akartam a témáról. Akkoriban nem volt még Aliszája a Yandexnek, ChatGPT-je az OpenAI-nak, és jóval kevesebb tartalom volt fent a neten, mint ma. A problémám abban állt, hogy miután bizonyítást nyert, hogy nem vagyok függő, nem tudtam eldönteni, hogy a hosszú távú vagy a rövid távú érdekek a fontosabbak.
Ugyanis ha saját elhatározásomból fogyasztok valamit, amit szeretek, és bármikor abba tudom hagyni, akkor láthatóan nem vagyok veszélyben, viszont mint minden anyag esetében, a kitartó használat az, ami öl. Bár ezt csak apró betűvel lenne szabad ideírnom, de a dohányzás sem azért okoz tüdőrákot, mert minden egyes szál potenciális gyilkos, hanem a kitartó, napi rendszeres használat az, ami sok-sok év alatt eljuttatja a genetikailag erre hajlamos embert arra, hogy ilyen csúnya véget érjen. Én láttam meghalni tüdőrákos embereket, többet is, ehhez képest egy Mogyoróbokor-találatbéli elporladás egy kifejezetten kellemes élmény. Sok más szer esetében is fel lehet vázolni ilyesmit, de mindenkinek jobb az úgy, ha én ettől eltekintek. (Ahogy fentebb írtam, sosem érdekeltek a drogok.) Én azonban úgy voltam vele, hogy nekem csak ez az egy ismert károkozásom van magam felé. Tudtam, hogy a magyar középosztály és elit érdemi része valamely gyógyszer függője. Amerikában is két pofára zabálják az emberek az egyébként depresszióra felírt komoly gyógyszereket, valódi klinikai depresszió nélkül is. Mindenféle nyugtatók, altatók és egyebek függői azok, akik nem bírják a feszkót, ha például parlamenti vagy testületi szavazás van, vinni kell egy telefon dobozát némi készpénzzel vagy akár egy autó csomagtartóját kell megpakolni. Ismert közszereplők úgy lépnek színpadra vagy élő adásban a kamera elé, hogy valamit használnak, akár legális dolgokat is, mert mindenféle problémáik vannak saját magukkal. (Hogy egy önmagában bizonytalan, de minimum nem elég magabiztos ember mit csinál a színpadon, sosem fogom megérteni.) Emberek százezrei boldogtalanok a párkapcsolatukban vagy a munkájukban, aztán ezt, ha nem valamiféle vegyület vagy alkohol formájában, akkor más függőséggel vezetik le. Például a számítógépes játékok világába menekülnek. Hajnalig ülnek a gép előtt, mert ott mindig van egy újabb feladatuk, amelyben sikerélményük lehet, és kizárják a világ azon részét, ahol mindenféle hülyeségekkel traktálják őket, esetleg olyan dolgokkal, amikben nincs sikerélményük. Netán zabálnak. Kapnak egy jó nagy adag gyerekkori élményt az agyukba, egy cukoraranylövést, aztán attól esténként jobb a hangulatuk. Látszólag pozitív, ám valójában más területen káros függőség alakulhat ki a testedzés iránt, ha valaki az élete középpontjába a saját testét állítja és a nap csúcsa, amikor le tud menni a terembe.
Én viszont ott álltam, hogy nekem szerencsére nincs ilyen problémám, csak van ez a kis dobozos izém, amit szeretek inni azért, mert szeretem az ízét. Mikor eljött a covid, az addigi életmódom nekem is megváltozott. Az Emírségekbe kellett volna költöznöm abban az évben, ahol arabul tanultam volna egy ideig. Már minden elő volt készítve, csak aztán nem szálltam fel a repülőre, mert én az a hülye vagyok, aki betartja a szabályokat, ha látom, hogy a többség érdekében állnak. Illetve szeretem a hierarchiát, a rendet, és akkor tudom elvárni másoktól is, hogy különösebb indok nélkül is igazodjanak hozzá, ha én magam betartom. Ugyanis a szabályokat, a közhiedelemmel ellentétben alapesetben nem azért tartjuk be, mert van értelmük, hanem csak azért, mert szabályok. Például a piros lámpánál sem megyünk át a kereszteződésen még akkor sem, ha nem jön senki, mivel nem azért nem megyünk át, mert nem jön senki, hanem azért, mert piros a lámpa. Egyszerű ez. Az életrevalóságnak, a zsiványságnak és a szabálymegkerülésnek akkor van értelme, ha a közösség is nyer vele, nem csak az egyén. De erről majd máskor.
Tavaly nyáron Oroszországban kitaláltam, hogy én most egy ideig nem iszom energiaitalt. El is felejtettem a létezését, nagyjából három nap múlva nem jutott az eszembe egyáltalán, hogy vegyek egyet. A boltban olyan lett nekem, mint a tisztítószer vagy az intimbetét, hogy nem nekem készült, ezért észre sem veszem, és átnézek rajta. Ám most egy orosz orvos ismerősömmel arról beszélgettem, hogy igyekszem visszatérni a covid előtti formámba és életmódomba. Talán annyira egészségtelenül vékony, mint előtte, már nem leszek, viszont mindenféle más dologban szép eredményeket tudok elérni, például úgy és annyit alszom majd, mint régen. Ehhez az egyik anyag, amit javasolt, az a taurin por.
„Ne haragudj, de vagyunk olyan viszonyban, hogy azt kérdezzem: Te most szórakozol velem?” – néztem rá döbbenten. Ekkor elmosolyodott, és közölte, hogy a taurin por és az energiaital között ugyebár van néhány árnyalatnyi különbség. Vannak erre jobb cuccok is, de azokra még nincs szükség, finombeállítás ez, nem betegség. Ekkor levezette, hogy a taurin a szervezetben is ott van, de a keringésnek jót tesz, megelőzi a későbbi problémát az ereknél, értelemszerűen segít a fáradtság ellen, segít a sejteknek, mentálisan pedig különösen sokat tud segíteni, az idegrendszernek is nagyon jó. Csak hát az energiaitallal nem csupán taurint visz be az ember a szervezetébe, ráadásul abból is csak keveset. És ha valaki azért issza, mert szereti, azzal akaratlanul odázza el a pihenést, vagyis folyamatosan kizsigereli a szervezetét, pont úgy, mint azok, akik eleve azért isszák, mert sorozatban rossz napjuk van, és monoton terhelés alatt állnak.
Minden anyagba bele lehet halni, ha ahhoz elegendő mennyiséget egy adott idő alatt használsz. És van, ami hosszú távon nyír ki. És ugyanez az anyag jó dolog, ha arra használod, amire hasznos. Majd így szólt: „Az nem hasznos, hogy rövid távú előnyért hosszú távon fizess. Ez pont olyan, mint a hitel. Most nagyon jónak tűnik, csak amikor évek múlva is fizeted, és az, amit vettél érte, már elavult, mindjárt nem olyan jó dolog. Te szoktad mondani, hogy nem érted a fogyasztói hitelt, mert amire nincs pénze valakinek, azt ne vegye meg. Na, akkor amire nincs valakinek energiája, azt ne csinálja meg.”
A szerző rádiós műsorvezető
