2025. február 8. szombat. 11:14
Farkas Mihályt, a Rákosi-korszak meghatározó személyiségét, honvédelmi minisztert, a teljhatalmú „négyes fogat” egyik tagját, friss epeműtétjét követően, a Péterfy Sándor Utcai Kórház különszobájában helyezték el. A kórház egykori sebészétől, Oláh Vilmostól tudom, hogy amíg Kállai Évát – aki 1956-ban, a budapesti pártház ostromakor kiugrott a második emeletről – 1957 elején Biszku Béla, Münnich Ferenc és Kádár János is meglátogatta a Péterfyben, addig Farkast magányában, 1956 májusában senki sem kereste fel. Halálosan meg volt rémülve, hogy elteszik láb alól, mert túl sokat tud… Egyik este Oláh doktor volt az ügyeletes, őt hívatta Farkas. „Jaj, istenem, jaj, istenem” sóhajtozta. A doktor megdöbbent, hogy a kemény ateista Istent hívja. „Farkas elvtárs, – mondta a betegnek –, ön Istenhez fohászkodik? „Hagyja már a fenébe – kapta a választ –, hátha elviselhetetlen a fájdalom, kihez forduljon az ember?”
Lám, lám, a fájdalom és a magány mire képes egy ateista esetében! Nem mindig a hatalom veszi el az ember eszét, hanem olykor a magány is. A teljhatalmú elvtárs talán arra gondolt, hogy a magány ártalmasabb, mint a méreg? De mindenképpen zárka, gyötrelem, amivel az embert sújtani lehet. „Egyedül. Igen, ez a kulcsszó, nincs is még egy ilyen szörnyű szó – vallotta Stephen King, a »horror királyává« koronázott amerikai író. – A gyilkosság meg sem közelíti, a pokol csak szegényes szinonimája.” Farkas hihette, hogy a magány egy súlyos beteg számára átok. Rossz utakra terelheti a gondolatot. Paranoiás pillanatokat okoz és önsajnálatot.
Kilépve a konkrét példából, azt reméltük, hogy a társadalmi változásokkal és a technikai forradalmakkal a társas élet is javulni fog. Aztán ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. Egyre több magányos természetű ember van a világban, akik olyanok, mint a csiga, bebújnak a házukba. Lehet, hogy a magány előbb-utóbb népbetegség lesz? Frappáns mondatba botlottam. Így szól: A „valakit” nem lehet pótolni a „valamivel.” „Magamhoz vonnék néha valakit/Közel, közel,/Közel hozzám a félelmes magányba” – írta Reményik Sándor. Az emberek sokféleképpen lehetnek magányosak. A számítógép például olyan, mint a magányos ember életét betöltő négylábú. Nemes Nagy Ágnes egyik versében felkiáltott: „Olyan tökéletesen/fölösleges vagyok.”
Az egyedüllét és a magány azonban két különböző dolog. Az egyedüllét választás kérdése, a magány viszont nem az. Ha előbbire vágyunk, ez még nem jelenti azt, hogy depressziósak vagyunk, csak éppen szükségünk van az elcsendesedésre. A magány viszont társ nélküli tartós egyedüllétet feltételez. Más kérdés, hogy az igazán nagy tudású, kivételes képességű embereknek legtöbbször magányos életük van. Az ember sokszor azt hiszi, hogy ha egyedül van, akkor magányos is, de ez a feltételezés hamis. Az egyedüllét nem feltétlenül jelent magányosságot. József Attila eltöprengett: „Borzasztó, hogy az ember egyedül van borzasztó, hogy van tudata csak azért van egyedül/vagy csak hiszi, hogy egyedül van.” Olyan ember is akad, aki kijelenti, hogy egész életében igyekezett kerülni embertársait, csakhogy ne rabolják az idejét. „A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb” – vélte Hamvas Béla. A polihisztor Albert Schweitzer pedig így vélekedett: „Sokan vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.”
Farkas Mihály és Farkas Vlagyimir, apa és fia egy időben közös cellában ültek, de – nem beszéltek egymással! Egyedül voltak társas magányukban.
A szerző újságíró
