Nyolcvan éve ilyentájt nagy volt a felhajtás a Krím félszigeten, Jaltában. Ott találkozott a három szövetséges nagyhatalom vezetője, hogy immáron a győztes háború utáni helyzetről tárgyaljon. Itt Közép-Európában a végéhez közeledett Budapest ostroma. Egyre gyakrabban merült fel a megadás vagy a kitörés ötlete, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a felmentő német seregek nem érkeznek meg. A front Magyarország kellős közepén húzódott, voltak, akik még reménykedtek a német ellentámadásban, mások már inkább befejezték volna az egészet, akár a szovjet megszállás árán is. Voltak olyan fegyveresek, akik nyugatra hajtották az embereket, s már megindultak az emberszállítmányok keletre is, a fogolytáborokba. Apokaliptikus állapotok uralkodtak. Budán és a Dunántúlon még nyilasok terrorizálták a lakosságot, Pesten már az „új hatalom” – a szovjetek köpenye mögé bújva akasztott az Oktogonon.
Az európai háború a végéhez közeledett, a szovjet hadsereg a sztálingrádi fordulat óta emberáldozatot nem kímélve nyomult előre. Február elejére benyomult a Lengyelországba, elfoglalta Varsót. Betört a Kárpát-medencébe, délen pedig Romániát, Bulgáriát is megszállta. A Balkánon a Tito-féle partizánhadsereggel kiszorította a németeket a szerb területekről. A németek elkeseredett védekezésének jelképei az „Erődök” voltak, közöttük sajnos Budapest, meg Breslau (Wroclaw), valamint a legerősebb, Königsberg. Az angolszász haderő elfoglalta Dél- és Közép-Olaszországot, Rómát is, de megakadt Firenzétől északra. Nyugaton elérték Németország határait, de váratlanul ellentámadással szembesültek, amelynek keretében az új páncélosokkal megerősített német alakulatok átkeltek az Ardennek hegységen és azzal a tervvel, hogy az angolszász haderőt újra a La Manche-csatornáig szorítsák vissza.
A jaltai találkozóra 1945. január 4. és 11. között került sor. A házigazda Sztálin volt, akinek a pozíciói megerősödtek, hiszen egyes csapatai Berlintől hatvan kilométerre állomásoztak, és a Wehrmacht megtörésében oroszlánrész vállaltak. Churchill mögött is komoly erő látszott, hiszen Nagy-Britannia volt az az állam, amely 1939 szeptemberétől következetesen és megingás nélkül – és már sikeresen – harcolt Németországgal. Az Amerikai Egyesült Államokat még Franklin D. Roosevelt képviselte, aki mögött a világ legnagyobb ipari potenciálja állott, s aki hatalmas segítséget nyújtott a Szovjetuniónak a legválságosabb időkben. Viszont még ott volt a Japán elleni háborúja, amelyben nyerésre állt ugyan, de a Japán ellenállás még felmérhetetlen károkat okozhatott az Egyesült Államoknak.
Beszédes volt magának a helyszínnek a kiválasztás is, hiszen a Krím félszigetért már vívtak egy hosszú háborút az előző században, amelyet Oroszország elveszített az Oszmán-Török Birodalommal, Nagy Britanniával Franciaországgal és a Szárd királysággal szemben, s ez által hosszú időre ki is dőlt a nagyhatalmak sorából. Később a Krím mégis Oroszország része lett, majd a Szovjetunióé és a második világháborúban elkeseredett harcok folytak a birtoklásáért, amelyek szimbóluma Szevasztopol újabb ostromai voltak. Hitler a Krímet közvetlenül a Német Birodalomhoz kívánta kapcsolni, németek betelepítésével, megteremtve a közvetlen kapcsolatot Berlin és Szevasztopol között. Nem is akárhogyan, de a ma is ismert vasúti nyomtáv akár kétszeresére növelésével, s így ezeken a síneken hajónyi szerelvényekkel.
Szevasztopol német ostroma hosszú és kegyetlen harcok után 1942. július 4-én sikerrel járt. Hasonlóan véres volt a szovjet ostrom, amely 1944. május 9-én ért véget teljes szovjet győzelemmel. Ennek az is a következménye lett, hogy a Krímből megkezdődhetett a román olajmezők bombázása, ami megnehezítette a német páncélosok üzemanyag-ellátását. A Krím hovatartozása természetesen fel sem merülhetett, a Szovjetunióhoz került, azon belül Oroszországhoz. Később egy Hruscsov nevű főelvtárs Ukrajnának „adta” a Szovjetunión belül, s ennek bukása után maradt is az immáron független Ukrajnában, majd az oroszok visszaügyeskedték. Most háború folyik a birtoklásáért. Lesz-e negyedik ostroma Szevasztopolnak, nem tudom.
A jaltai konferencia úgy él sokak emlékezetében, mintha ott döntötték volna el, hogy mi történjen az egyes európai országokkal, melyik lesz szovjet „szatellit”, melyik maradhat a Nyugat részeként. Pedig erről szó sem volt. A fő téma Németország, a közös ellenség végleges szétzúzásának terve volt. A „három nagy” nyilatkozata értelmében Németországot meg kellett szállni, fel kellett darabolni és jóvátételre kellett kötelezni. Kinyilvánították, hogy „nem célunk a német nép megsemmisítése, de csak akkor, ha a nácizmus és militarizmus gyökeresen ki lesz irtva.” A többi országban a Nyilatkozat szerint elő fogják segíteni, hogy a legrövidebb időn belül szabad választások útján mindenhol létrejöhessenek a demokratikus intézmények. Átvették azt Atlanti Chartából, hogy minden népnek joga van, hogy megválassza azt a kormányformát, amely alatt élni akar. Külön rész szólt Lengyelországról és Jugoszláviáról, alapvetően az emigráns – nem kommunista – politikai erők bizonyos integrálásáról az ideiglenes kormányokba. Lengyelország esetén a határokról is szólni kellett, hiszen az ország területe eltolódott nyugatra.
Érdekes módon egyetlen másik ország sincs megnevezve a Nyilatkozatban, így Magyarország sem. Ellenben a jegyzőkönyvben szó van a jugoszláv–olasz határról; a jugoszláv–bolgár kapcsolatokról; a francia megszállási övezetről; a bulgáriai Ellenőrző Bizottságról; Görögország területi követeléseiről és a román olajberendezésekről. Szerepel még Japán, Kína és Irán is. Roosevelt számára talán az új nemzetközi szervezet, a világbékét szavatoló Egyesült Nemzetek Szervezetének létrehozása volt a legfontosabb, mert ettől remélte, hogy képes lesz garantálni a Szövetségesek által teremtett békerendszert. Roosevelt legfeljebb két évre hagyta volna Európában az amerikai hadsereget, ami Churchillt aggodalommal töltötte el, Sztálin viszont dörzsölte a tenyerét.
Ez a momentum el is vezet a minket leginkább érdeklő kérdésig. Értelmes megállapodás volt e „demokratikus” átalakulást várni szovjet megszállás alatt? Nem volt-e ez egy végtelenül cinikus egyezség Közép-Európa rovására? Mosolyogva tárgyalni Sztálinnal a „demokratikus kibontakozásról”, a békéről, a nemzetek jogáról a szabad választásokhoz? Köszöntőt mondani a marsall egészségére, hogy a sors tartsa meg őt a „Szovjetunió népének és nekünk, hogy együtt haladjunk az elmúlt éveknél boldogabb kor felé.” (Churchill) Bólogatva hallgatni a diadalittas Sztálint, amint azt mondja: „Egy szövetségben az a jó, ha a szövetségesek nem csapják be egymást.” Egy amerikai vagy angol talán könnyen rávágja, helyes volt, hiszen nekik tényleg a „győzelmes béke szétáradó napsugara” hozta a fényt és meleget. S ehhez kellett a szovjet segítség, mert maguk talán nem is bírtak volna el a nemzeti szocializmussal. De ebbe a szétáradásba bele volt kódolva Közép-Európa szovjetizálása, a szocializmus zsákutcája, a hidegháború, a koreai- és vietnami háború, s mi minden még?! Talán még a mostani háború is Ukrajna és Oroszország között. Nehéz átlátni az összefüggések szövevényein.
Nem kétséges, hogy a brit álláspont Hitlerrel szemben morálisan helyes, s hogy egybeesett Anglia hatalmi törekvéseivel, szerencsés helyzet volt. Az sem kétséges, hogy hatalmi szempontból az angolszászok szövetkezése a sztálini Szovjetunióval értelmes lépés volt, de, hogy morálisan is az volt-e, azt már kétlem. Ez a tipikus „ördöggel is szövetkezek az ellenségemmel szemben”, vagy az „ellenségem ellensége a barátom” szituáció. Sikeres volt a Nyugatnak, sikeres a Szovjetuniónak, mi hát a probléma? Miért várunk el morális tisztaságot, ha a magunk teljesítménye sem volt – finoman szólva – makulátlan? Talán mert mi tanultunk a saját hibáinkból, és másokéból is. Látjuk az erkölcsi csapdákat. Erre figyelmeztetni a nagyhatalmakat szép küldetés, de veszélyes, főleg, ha nyolcvan éve mulasztásos morálsértésben vannak.
A szerző történész
