Mikor lesz az osztrák hadvezérből megmásíthatatlanul magyar ember Jókai Az új földesúr című regényében? – Aki olvasta az 1862-ben írt (az akadémiai irodalomtörténet által a tanító jellegű, avagy nemzetnevelő „irányregény” kifutó határára sorolt) művet, azt mondja, ez egy hosszabb folyamat; másrészt egészen hihetetlen az átváltozás. A regényben bemutatott idő nem volt hosszú, noha annak tűnhetett 1849 után: a Bach-korszak évtizedét festi, melyben a Garanvölgyi Ádám által képviselt passzív rezisztencia, a megmaradás makacssága s az idegen hódító (a magyar kisföldesúr mellett birtokot vásárló Ankerschmidt generális) asszimilálódásának kérdése kerül középpontba.
Az bizonyos, hogy az átalakulás a valóságban nem lehetett ilyen idilli, bár a mű 1895-ös kiadásához írt utószóban Jókai azt ecsetelte, hogy egyetlen más regényben sem igyekezett a történet meséjének hátterét adó kort olyan hűen ábrázolni, mint itt. A kort igen, azt sikerült, vele a romantikus végletektől sem mentes – de vígjátéki „próbaként” jól eltalált – alakokat is, a helyzet és jellemkomikum mellett a stílushumor is bravúros, de a lélektani átalakulás már kevésbé hiteles. Ha viszont az átváltozás jelképes, a jellem pedig a regényesemények hatására alakul, úgy a „magyarrá válás” sem egy valóságos folyamat, hanem egy erkölcsi viselkedésforma megértése oly módon, hogy hozzá válunk hasonlatossá.
Jókai ragaszkodott hozzá, hogy Az új földesúr alakjai valóban mind itt éltek, küzdelmük a szemünk előtt zajlott, „magunk is szerepeltünk benne; ennek a komikuma és tragikuma mind valóság”. Elmesélte, hogy „eszméjét”, a regény ötletét az adta, hogy a nyugalmazott Haynau tábornagyot egy este magyar ruhában, ráadásul a miniszteri rendeletre betiltott „széles szalagú darutollas túri süveggel a fején” látta, magyar urak társaságában megjelenni, s állítólag azt is mondta, németül, hogy „Mi magyarok nem engedjük, hogy elorozzák a jogainkat”. Haynau akkor már magyarországi birtokos volt, és közutálatnak örvendett. Jókai gyorsan hozzá is tette, hogy a regényben megjelenő figura természetesen nem a gyilkos rém, a bresciai hiéna. Ankerschmidt képmása „több hasonló ismerősből van az összetéve”.
Az ifjú Garanvölgyi Aladárban, a passzívan rezisztáló csökönyös birtokos unokaöcsében, aki épp az osztrákból magyarrá váló földesúr közbenjárására szabadul ki Kufsteinből, „rá lehet ismerni a szabadságharc legmerészebb bajnokára, ki egy maroknyi csapattal dandárokat vert ki állásukból, s tömlöcében is oly csuda jókedvvel viselte magát; későbbi szabadulási tervekben vezérszerepet vitt, s utoljára a legrejtélyesebb módon eltűnt” – magától az érintettől hallotta, ami fogságában történt vele. „Az ál-Petőfi alakja, s aztán a bevándorolt hivatalnokcsapat, kíséretével, az új törvényt és rendet használó juris doctorokkal, a külhoni gazdászok, kiket a hibás tudományuk és ismeretlenségük jégre visz, s azok mellett a kárörvendő hazafi, aki szövetséges társának tartja a szegénylegényt és az elemi csapást, s belekacag a pusztító zivatar süvöltésébe, mind ennek a korszaknak a jellemalakjai.”
Még a század végén is frissen él az emlékezetben a kor, mégis arra kéri az olvasót, higgye el neki: „ez az egész regény, évtizedekkel az ő születése előtt, valóban így történt meg. Hogy voltak emberek, akik lemondtak az élet minden kényelméről – azért, hogy a hatalomnak akadályt gördítsenek útjába. Nem különcök voltak: az egész nemzet érzelmeinek a megtestesülése”. Mivel nem maradt semmink, nem volt mit tovább vesztenünk, „csak az alattunk levő föld, az a mienk; az a mi védelmünk, az, ami meghódítja a hódítót; amikor a szegénységünk volt a büszkeségünk, a meztelenségünk a páncélunk”. Utoljára még az árvíz is próbálta Isten áldását letörölni róla – a regényidő itt is találkozik a történelmi idővel: 1857-ben pusztított nagyot a Tisza –, de az volt az utolsó csepp, hogy az ellenséges hatalom „még az égbejáró utat is el akarta tőlünk zárni: megtámadva a vallásszabadságot. S hogy ezen a merényleten összetört a hatalma.” – Ekkor lett a passzivitásból cselekvés, megkezdődött a változás, melyet megint egy valós esemény, az 1861-es országgyűlési választás jelzett. Itt fejeződik be a regény cselekménye, s a magyarrá lett nyugalmazott osztrák hadfi mindent megtesz, hogy Garamvölgyi Ádámot, akkor már nászurát, válasszák meg követté.
Ezt a regényt tartják Jókai legtöbbet vitatott munkájának, mégpedig épp az osztrák lovag átalakulása, megmagyarosodása miatt, melyben Jókai passzív ellenállással kapcsolatos derűlátását mértéktelennek, így a regényábrázolást kevésbé hitelesnek vélte kritika. Az 1861-es év, a deáki politika, az alkotmányos nemzeti mozgalom sikere az országgyűlésen Jókait is magával ragadta, így „a közelmúlt egészen megszépül előtte”. Sőtér István viszont ezt békülő ellenfelekben túláradó érzelmességének, még inkább „a legyőzött éledő reményeinek” jeleként fogta föl. Talán már ezzel a regénnyel megkezdődött a kiegyezés „lelki” előkészítése, noha az évtized (Deák szavaival) „kizsarolta az életerőt” az országból, de Jókai már belátta: a negyvennyolchoz való ragaszkodásból megmakacsodó passzív rezisztencia mégis eredményt hozhat. Jókai bizton tudta: csak az életanyag jön a Bach-korszakból, a jellemábrázolással már az 1861-es korszellemet rajzolja meg.
A magyar néplélek ismeretét és a drámai-romantikus ábrázolás képességét sem vitatták, példaként említve az árvízi jelenet életszerű, magával ragadó leírását – a szöveg is szinte árvízként hömpölyög, áttörve olykor a történetszerkezet védőgátjait is. A korhűség szellemi alapja talán vitatható, míg a regény stílusegysége és hangulati koherenciája, meseszövése töretlen, humora jól adagolt, egészen a szatíráig ível, azt is ide véve, hogy Elizből Erzsike lesz, a másik leány halála pedig szentimentális könnyeket csal ma is az olvasó szemébe. S elvitathatatlan Jókaitól az eszmei meggyőződés: maga a magyar föld alakítja át az idegent, teszi magyarrá a németet. Sokat kárhoztatott kései romantikájáról ráadásul az is kiderül, hogy inkább előremutatott ez a próza, mintsem vissza! Sőtér ifjúkori Jókai-könyvéből kiolvasom, hogy a lélektani szatíra és a mágikus realizmus előfutára is volt Jókai, de erről majd másutt szólunk – még nem válaszoltam rá, mikor lesz az osztrák generálisból másíthatatlanul magyar ember.
Erre utal az esszécím. Mikor nagyobbik leányát megszökteti Straff, az alakváltoztató szélhámos, aki még ál-Petőfinek is képes volt kiadni magát, az apa, az „új földesúr” mindent megbocsátana neki, leánya szeretetétől vezérelve. Azt azonban nem, mikor a minden hájjal kent ügyvéd megsúgja neki, hogy a cabinet noir tagja. Ezt a szervezetet (szó szerint a „fekete szobát”) eredetileg a franciák hozták létre. A Bach-korszak idején is működött: a bécsi titkosrendőrség hivatalos kémirodájaként. Az volt a feladata, hogy a postaszolgálatoknál minden gyanús levelet felnyissanak és ellenőrizzenek. Ennél még az is tisztességesebb foglalkozás lett volna, ha az illető hóhér! De hogy áruló kém legyen? – Ez megbocsáthatatlan!
Mindezt Jókai már a legelső fejezetben előkészíti. Ankerschmidt osztrák (elnyomó) voltának politikai tartalma alig van a regényben, a katonaember tartásának jellemábrázoló ereje azonban erős. „Én medve voltam, ki marakodtam magamhoz hasonló medvékkel, de vizsla sohasem, ki a vadász számára foglyokat fürkész.” Ebből következik aztán a cabinet noir tagjainak megítélése: „Istennél a kegyelem” – többet róla tudni nem akar. Mert aki magyar szeretne lenni, az nem bocsát meg az árulónak!
A szerző irodalomtörténész
