Robert Kaplan liberális publicista Üdv a Weimar 2.0 világában címmel jelentetett meg egy írást a Foreign Affairesben. Bár a szerző értelmezési kerete és fogalomkészlete a globális liberális mainstream szemszögéből tekint rá a világra, de az emberiség mai állapotának a száz évvel ezelőtti weimari köztársasághoz való hasonlítása elgondolkodtató. Kaplan tehát nem egyszerűen azt állítja, hogy egyes országok „weimarizálódnak”, hanem azt, hogy maga az egész világrend halad a végzete felé, válik irányíthatatlan, sőt befolyásolhatatlan káosszá. És ahogy akkor is, az „egyik” oldal a liberális degenerációt tekinti a kiváltó oknak, és azt állítja, hogy ez az abberációi kényszeríti ki a rendet teremtő erős vezetőt, a másik oldal viszont azt mondja, hogy éppen a liberális demokrácia „jószándékú” szabadságával élnek vissza a diktatúra pusztító erői.
Talán valóban érdemes eltöprengeni azon, hogy megismétlődik-e mindaz, amely az elmúlt évszázadban történt. Vagy talán pontosabban fogalmazva miért és egészen pontosan milyen természetű mintázatok látszanak ismétlődni korunk világában. És itt mindjárt meg is állhatunk kicsit, mert ha egy nagyon komplex rendszerben ismétlődő mintázatok mutatkoznak meg (tehát nem a véletlen totális uralma és kiszámíthatatlansága érvényesül), akkor okkal és joggal gyanakodhatunk arra, hogy a rendszer „csinálva” van.
Talán mondanom sem kell, hogy Kaplan éppen azt sugallja, hogy az egyre mélyebb és súlyosabb világkáosz főként abból adódik, hogy a világ nincs irányítva, és aztán a tanulmánya végén ki is mondja, hogy a megoldást csak egy „világkormány” jelentheti. Ám adós marad annak a nem lényegtelen kérdésnek a megválaszolásával, mi több, fel sem teszi ezt a kérdést, hogyan is épülne fel egy az egész emberi világot képviselni hivatott világkormány.
Ha ugyanis az általa képviselt, liberális ethosz kicsit is komolyan venné önmagát, akkor fel kellene tenni és meg kellene válaszolni azt a kérdést, hogy vajon milyen „demokratikus” eljárásrend lenne képes a világot egységes rendszerként kezelni. Mert ha feltenné ezt a kérdést, akkor a reflexszerű válasz az volna, hogy az egyetemes emberi értékek adhatnák e rend alapjait. Csakhogy éppen az látszik ma drámai módon kiderülni, hogy „egyetemes” emberi értékek soha nem voltak, ma sincsenek, és soha nem is lesznek. Amit ugyanis a liberális mainstream „egyetemesnek” nevez, az, hogy hogy nem, maga ez a liberális létszemlélet, és ezzel a kör bezárul.
A nyugatias modernitás liberális mainstreamje „demokratikus” módon egyszerűen kinevezte magát az emberi történelem végének, minden létező világok legjobbikának, és miután mostanában úgy érzi, hogy maga a „világ” vagy legalábbis a világ többsége nem igazán akarja a liberális demokrácia fantázianevű globális diktatúrát, s különösen annak kifosztó szivattyúit minden létező világok legjobbikának látni, így változásra készül. Az ok egyszerű: mivel érzékeli, hogy a kereskedelem, a pénz és a média „lágy diktatúrájával” már nem tudja korlátlanul kifosztható erőforrásmezőként használni a világot, így hivatalosan is „világállamként” akar megjelenni, mert az „állam” az egyetlen olyan entitás, amely a legitim erőszak alkalmazására fel van hatalmazva.
Azt óvatosan Kaplan is elismeri, hogy a weimarizálódás egyik alapvető okát már száz évvel ezelőtt is az anyagi és szimbolikus javak elosztásában megmutatkozó, brutális egyenlőtlenségek és a szuperelitek cinikus gátlástalansága jelentette, és finoman utal rá, hogy ez a „detonátor” most is jelen van, de nem tud és nem is akar kilépni a liberális megmondóemberek szerepköréből.
Nos, a világ valóban weimarizálódik, de ahogy száz évvel ezelőtt, úgy most ezt a válságot is a globális birodalmi szuperstruktúrák provokálják ki, s ennek alapvető oka, hogy az „egyetemes értékekre” való hivatkozás eddig is csak arra szolgált, hogy a modern Nyugat egész világra kiterjedő diktatúrájának parazitizmusát elleplezze. Csakhogy egy parazitastruktúra csak addig maradhat fenn, amíg talál kifosztható forrásokat. Kifosztható erőforrásmezők még csak lennének, ám van egy „kis” baj. S e kis baj az, hogy a kifosztott világ nagy részét kitevő „nem Nyugat”, plusz a most már saját kollaboráns lokális uralmi struktúrái által szintén kifosztott nyugati nemzeti társadalmak egyre határozottabban lázadnak e parazita világdiktátor ellen.
A „világkormány” pedig azért kellene, hogy mint világállam az erőszak bármilyen formáját legitim módon gyakorolja akár az egész világgal szemben. A legkényesebb kérdés most az, hogy ha a „három test” amerikai–kínai–orosz világkormánya valóban létrejön, márpedig egyre több jel utal arra, hogy nem tud nem létrejönni, akkor vajon mit is képvisel majd „világkormányként” a világgal szemben, a világ legitim kifosztására való „felhatalmazással”. És az ebből a világkormányból ab start kizárt Európa népeivel miként értetik meg ócska kollaboráns elitjei, hogy az általános „értelmi és erkölcsi lezüllés” (Bibó István) lejtőjén most jön csak az igazi letörés, pedig a népség nem ezt várja, sőt.
Azt Kaplan is látja, hogy a globális birodalom uralomgyakorlása, a világparazita zavartalan üzemeltetése az eddigi mintázatok fenntartásával aligha lehetséges, ezért volt szükség arra, hogy a „háromtest”-konzorciummal tegyen kísérletet a minden megváltozzon annak érdekében, hogy minden a régiben maradhasson mutatványra. Kérdés, hogy a kiterjesztett virtuális valóság e szép új világában ez vajon hogy megy végbe. Egyetlen biztos pont maradt: a totális bizonytalanság.
A szerző közgazdász
