A modern csillagászat szűk keresztmetszethez jutott. A teleszkópok az űrben és a Földön annyi információt gyűjtenek össze, hogy az ember nem tudja gyorsan vagy egyáltalán nem tudja megfejteni azokat. Jövőbeli obszervatóriumokat terveztek, amelyekkel újabb megfigyeléseket végezhetnek. Vegyük a chilei Vera C. Rubin Obszervatóriumot, amelynek építését a tudósok először 2001-ben javasolták. 2025-től kezdődően hároméjszakánként leképezik az egész égboltot a világ legnagyobb, 3200 megapixeles kamerájával. Évente egymillió szupernóváról, valamint több tízezer aszteroidáról és más égi objektumról fog adatokat rögzíteni. Hogyan tudná az adott számú tudós egyáltalán tanulmányozni őket?
Míg az élet a miénktől eltérően furcsa formákban létezhet a bolygókon, a tudósok arra törekedtek, hogy megtalálják az ismerőst: egy csillag körül keringő sziklás világot, stabil légkörrel és folyékony vízzel. De egy ilyen bolygó felfedezése szó szerint csillagászati probléma. Egyes becslések szerint a Tejútrendszer bolygóinak száma százmilliárdokra tehető – és ezeknek csak kis, de ismeretlen hányada a Földhöz hasonló.
Ezen a megfigyelési program a tudományban viszonylag későn indult. A csillagászok 1995-ben találták meg az első bolygót, amely a miénkhez hasonló csillag körül kering – egy exobolygót –. Az erőfeszítések a 2010-es években felgyorsultak a Kepler Űrteleszkóppal, amely kilenc éven át 150 ezer csillagot talált meg egyetlen kis égboltrészletben. Utódját, a Transiting Exoplanet Survey Satellite nevű műholdat 2018-ban indították az űrbe, hogy sokkal több égképet figyeljen meg, mintegy 200 ezer, a Földhöz közelebb eső csillagra fókuszálva.
Még ezekkel az űrközpontú obszervatóriumokkal is időigényes és nehéz ellenőrizni, hogy egy bolygó egy másik csillag körül kering-e. Ezek a teleszkópok nem tudják magát a bolygót vizualizálni – ahogyan bármely közönséges távcső látja a Jupitert vagy a Szaturnuszt. Ehelyett közvetetten megerősítik a létezését. Ez azt jelenti, hogy a csillag fényében szinte észrevehetetlen csillanásokat kell mérni, amelyek egy elhaladó bolygót jelezhetnek.
A csillagászok a csillagok fényében bekövetkező változásokat, úgynevezett fénygörbéket vizsgálják, hogy azonosítsák a potenciális bolygókat. Aztán a létezés bizonyítására a földi teleszkópok megmérik, hogyan inog egy csillag bolygója gravitációs mezeje alatt. Ha egyszer megtalálunk egy bolygót, még bonyolultabb megérteni, hogy milyen. A csillagászok azonban feltételezéseket tehetnek a méret és a csillagoktól való távolság alapján.
Ezeknek a gondos erőfeszítéseknek köszönhetően a csillagászok ma már legalább 5600 bolygóról tudnak, amelyek a Tejútrendszerben keringenek távoli csillagok körül. Egyesek hatalmas gázóriások, amelyek nagyobbak, mint a Jupiter és a Szaturnusz; néhány forró kőzet kisebb, mint a Mars; a legtöbb gázból, kőből vagy mindkettőből álló világ, gyakran a Föld és a Neptunusz mérete között van.
Egyik sem hasonlít a mienkre. Egyik sem rendelkezik az általunk ismert élethez szükséges feltételekkel vagy vegyi anyagokkal. De a mesterséges intelligencia valami mást is felfedhet.
Valizadegan és csapata 2018-ban elkezdett egy gépi tanulási programot építeni, hogy felgyorsítsa az exobolygó-vadászatot. Az egyik új világ, a Kepler–495 c, körülbelül kétszer akkora, mint a Föld, és hatnaponként körbejárja napszerű csillagát. Egy másik bolygó, a Kepler–27 d csaknem akkora, mint a Neptunusz, vagyis körülbelül nyolcszor akkora, mint a Föld. A csillagaik hője és sugárzása miatt ezek a bolygók valószínűleg lakhatatlanok.
Valizadegan szerint az ExoMiner csak a kezdete a mesterséges intelligencia használatának a „tű a szénakazalban” probléma megoldására. A következő évtizedben induló bolygóvadász távcsövek új generációja egyre nagyobb mennyiségű csillagadatot juttat majd a Földre. Az ExoMiner sikerére épülő jövőbeli mesterséges intelligencia-bolygófigyelők is fejlesztés alatt állnak.
Valójában a kutatók úgy vélik, hogy a mesterséges intelligencia nemcsak új világok keresésében lehet hasznos, hanem olyan körülmények vizsgálatában is, amelyeknél valószínű az élet kialakulása.
