A Nemzeti Bank nemrég emlékezett meg alapításának századik évfordulójáról, ami egybekapcsolódott az immár nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő Lámfalussy-konferenciával, amely a nevét a magyar származású és az euró atyjának tartott közgazdász, báró Lámfalussy Sándorról kapta. A Lámfalussy-konferenciákon a világ nemzetközileg elismert közgazdászai jönnek össze, hogy megvitassák a világgazdaság és ezen belül a pénzügyi folyamatok aktuális helyzetét és a várható fejleményeket.
A mostani konferencián az euróval kapcsolatban a meghívott szakértők ismét megállapították, hogy az euró kissé sánta, mert a közös pénz másik lába, a közös fiskális, vagyis költségvetési politika hiányzik a rendszerből. Orbán Viktor azt is megemlítette, hogy első miniszterelnöksége idején, tehát mintegy huszonöt évvel ezelőtt sokat beszélgetett Lámfalussy Sándorral, akinek az volt a meggyőződése, hogy az euró magával fogja hozni az eurózóna tagok közös fiskális politikáját, de figyelmeztetett, hogy ha ez elmarad, „akkor csak a leggazdagabbak profitálnak majd, és a kevésbé gazdagok pedig nem fognak vele nyerni”.
A konferencián a meghívott neves közgazdászok, közöttük nemzeti banki elnökök a közös valuta sok problémáját megvitatták, de az nem került szóba, hogy az elmúlt negyedszázadban miért nem valósult meg Lámfalussy Sándor 25 évvel ezelőtti jövendölése, hogy az euró majd magával fogja hozni az eurózóna tagok közös fiskális politikáját.
A válasz pedig e kérdésre nagyon egyszerű: azért, mert a közös fiskális politika megvalósíthatatlan! Azt, hogy az euró nem fog működni, illetve csak kiélezi az egyes országok (gazdagok és szegények) közötti feszültségeket, minden, a nemzetközi pénzügyekben jártas szakértő tudta és el is mondta, de kezdjük az elején.
A második világháború poklából kilábaló Európa kész volt arra, hogy a vezető hatalmai közötti rivalizálást együttműködéssel váltsák fel, ezt szolgálta a Jean Monnet által kidolgozott, de a francia külügyminiszter, Robert Schuman által elhíresült Schuman-deklaráció, amely alapján létrejött az Európai Szén- és Acélközösség. Ez olyan jól működött, hogy 1957-ben a részt vevő hat ország (Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok) elhatározták, hogy az együttműködést kiterjesztik az egész gazdaságra, létrehozzák az Európai Gazdasági Közösséget. Ám az azt létrehozó dokumentumban, a Római Szerződésben rögtön el is követtek, egy Európa sorsát megpecsételő végzetes hibát. A szerződés első mondata ugyanis így szól: „DETERMINED to lay the foundations of an EVER-closer union among the peoples of Europe”, vagyis „AZZAL A SZÁNDÉKKAL, hogy megteremtsék az európai népek közötti EGYRE SZOROSABB unió alapjait”. Itt az „egyre szorosabb” a végzetes hiba, mert ezt később Európa meghatározó vezetői úgy értelmezték, hogy egy föderációt vagy egységes államot kell létrehozni.
Az Európai Gazdasági Közösség nagyon jól működött, a térség gazdasága 1957 és 1970 között évi átlagban 5,2 százalékkal növekedett, ami majdnem két százalékponttal haladta meg az Egyesült Államok azonos időszaki gazdasági növekedését. A sikereken felbuzdulva a közösség vezetői elhatározták, hogy az együttműködést a Római Szerződés bevezető mondata (egyre szorosabb) szellemében magasabb szintre emelik, és megbízták Pierre Werner luxemburgi miniszterelnököt annak tanulmányozására, hogy hogyan lehetne elérni a közös valuta 1980-ra történő bevezetését. Az 1970-ben publikált Werner-jelentés a közös pénz bevezetését fokozatosan, több lépésben akarta megvalósítani, úgy, ahogy az egyes feltételek teljesítésével az újabb lépések feltételei jönnek létre. E feltételek között ott volt az is, hogy a közös pénz nyomán fellépő gazdasági és társadalmi problémákat (fizetésimérleg-egyensúlytalanságok, munkanélküliség, kevésbé fejlett területek problémái) jelentős mértékű közös költségvetésből oldják meg: „Egy ilyen unió számára csak a Közösségnek a külvilággal szembeni globális fizetési mérlege bír jelentőséggel. A Közösségen belüli egyensúly ebben a szakaszban ugyanúgy megvalósulna, mint egy nemzet határain belül, a termelési tényezők mobilitásának és a köz- és magánszektor pénzügyi átutalásainak köszönhetően.”
A hetvenes években még két ilyen jelentés készült, a Marjolin- és a MacDougall-jelentés. A Marjolinból egy mondatot érdemes kiemelni, a jelentés az integráció előfeltételének tekintette, hogy „a népesség nagy részének úgy kell éreznie, hogy az unióhoz tartozik”, és ennek érdekében közös nyugdíjrendszert is javasolt. A MacDougall konkrét számadatokat adott meg, hogy az integráció egyre magasabb fokain a GDP mekkora részét kell központosítani. Ennek mértékét a megvalósult föderációk gyakorlata alapján úgy becsülték, hogy az integráció kezdeti szintjén a GDP 2,0-2,5 százalékát, a monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5-10 százalékát, a teljes integrációnál pedig 20-25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció stabil és működőképes legyen.
Ehhez csak két megjegyzést kell tenni, hogy világos legyen, a monetáris unió miért nem életképes: 1. az Eurobarométer szerint az európaiaknak csak mintegy öt százaléka érzi úgy, hogy az Európai Unióhoz tartozik, a döntő többség a saját nemzetállamához és esetleg második helyen az Európai Unióhoz tartozónak érzi magát; 2. a nettó befizetők még a mostani egyszázalékos közösségi befizetést is sokallják, nemhogy 10-25 százalékot elfogadnának. Sakk-matt. Ezek a tanulmányok azonban abban az időben készültek, amikor az unió vezetői tudták, hogy fiúk vagy lányok, és a klímát sem akarták szabályozni. Az irracionalitás irányába tett első lépés pont az volt, hogy az említett feltételeket figyelmen kívül hagyva mégis kierőltették az euró bevezetését, bízva abban, mint arra Lámfalussy is utalt, hogy az majd kikényszeríti a fiskális integrációt, vagyis a megfelelő nagyságú közös költségvetést.
A józanul gondolkodó szakértők elég világosan megmondták, hogy ennek mi lesz a következménye. Milton Friedman Nobel-díjas amerikai közgazdász például a Wall Street Journal 1997. június 20-i számában a következőképpen kommentálta az euró bevezetését:
„Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendő mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását.
A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”
Paul De Grauwe, a Leuveni Katolikus Egyetem professzora szerint (a De Morgen nevű belga napilapnak adott interjúja, 2006. március 18.) csak nagy szabadkereskedelmi övezet lehet a reális alternatíva Európa számára, mert az illúzió, hogy egy politikai uniót lehetne elérni, amelyben megfelelően újraosztják a jövedelmeket a térség fejletlenebb országai felé.
Maradjunk ennyiben.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
