2025. február 12. szerda. 11:37
Jókai Mór, kinek nemsokára kétszázadik születésnapját ünnepeljük a tiszteletére – méltán – a magyar próza napjának kinevezett február 18-án, így kezdi A kőszívű ember fiaiban A Királyerdőben című fejezetet: „Olyan régen történt ez már; húsz ősz lehullt lombja fedi ezt már!” (És hozzáteszi: „ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő!”) Ha a hitvány módra „nagy mesemondónak” hazudott nagy író fejezetkezdetét kicsit átalakítanánk, úgy fogalmazhatnánk: olyan régen történt ez már, száz és egy bő fél évtized, 106 ősz lehullt lombja fedi ezt már. (Hozzá téve: ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a pozsonyi vérfürdő.) Pedig – miként a Királyerdőben történtek – ez sem mese.
Az első cseh katonák olasz antant-tisztek vezetésével 1919 újév napján bukkannak fel a városban, amely 1536-tól 1784-ig, 248 évig volt Magyarország fővárosa. (Pozsonyban ekkor 78 ezer ember él, több mint kétharmaduk – nagyjából fele-fele részben – magyar és német, a szlovákok létszáma nem éri el a 12 ezret.) A megszállás első heteiben a cseheket enyhén szólva nem látják szívesen, nem szolgálják ki őket az üzletekben, a kávéházakban asztalukhoz nem megy ki a pincér – a szlovákok sem fogadták kitörő örömmel a szláv testvéreket (másutt sem, az egész Felvidéken), a párizsi szlovák delegáció tagja, Frantisek Jehlicska azt mondta: „Mi nem szakadtunk el Magyarországtól – bennünket kiszakítottak a magyar államból.” A lakosság átmeneti, múló rossznak tartja az egész előállt helyzetet, a háború zűrzavaros, ideiglenes következményének.
Február 12-én délután 3 órára a városi vásárcsarnok előtti térre a szervezett munkásság népgyűlést hirdetett, ahol többek között követelték volna a népek önrendelkezési jogának elismerését, a pozsonyi, bezárt Erzsébet Tudományegyetem megnyitását, egyesülési, gyülekezési és sajtószabadságot, a tiltakozó sztrájkok miatt elbocsátottak visszavételét, az élelmiszerek Csehországba történő elszállításának leállítását – a tömeg már délután 2 óra körül nagy számban gyülekezni kezd a környékben. Még a gyűlés megkezdése előtt egy cseh légionista letépi egy iskolás fiú melléről a magyar kokárdát. (Ugyanez éppen hét évtized múlva, 1989 nyarának végén e sorok írójával is megesett, csak az elkövető cseh határőr volt, a kokárda meg jelvény az új – végre magyar – címerrel. Hiába, nincs új a – cseh – Nap alatt…) A dulakodás után a megszálló katonák megnövekedett létszámban térnek vissza. Az egyik ablakból egy fiatalember magyar zászlót dob le, egy másik elkapja és lengetni kezdi, majd ki akarja tűzni egy lámpaoszlopra. Lelövik. Az éppen odaérkező olasz parancsnok megpróbálja szétválasztani a katonákat hógolyókkal dobálni próbáló fegyvertelen tömeget és az előreszegezett fegyverekkel a pozsonyiak felé nyomuló cseheket, de egyik katonája leüti. Elszabadul a pokol, gépfegyverropogás és puskatűz, szuronyroham. Hangzavar, vérözön, hajtóvadászat. Hét halálos áldozat, köztük egy rokkant, egy nő, két iskolás, a 23 súlyos sebesültből ketten később adják vissza lelküket Teremtőjüknek. Korunk legkiválóbb felvidéki történésze, Popély Gyula azt írja, a megszállt felvidéki magyar területek lakosságának (is – D. L.) az első pillanattól tapasztalnia kellett, hogy a hatalom új urai a legdrasztikusabb eszközök igénybevételétől sem riadnak vissza, és ha úgy vélik, véres kegyetlenséggel is fitogtatják hatalmukat. Idősebb Jankovics Marcell pedig Húsz esztendő Pozsonyban című híres könyvében, megidézve azt a rettenetes napot, megírja, hogy a mészárlás emlékeként kezében a kifakult kis fénykép, amely a koronázó város virágvölgyi temetőjében látható hatalmas virághalmazt ábrázolja – „ott nyugosznak a február 12-i pozsonyiak”, majd hozzáteszi: „és a mi lelkünkben, ebből a szégyenletes és szomorú évből.”
„A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi… Ez történt a Királyerdőben.” Jókai így fejezi be az említett fejezetet. Az errefelé szivárgó csermely pedig alighanem az egész Duna vizét pirosra festi. …Ez történt Pozsonyban.
Lehet mindezt elfelejteni?
A szerző író
