Nemrégiben, az Economist 2025-re előrete kintő, tavaly év végi kiadványában elképesztő dolgot olvastam: a kínai elektromos autók nemcsak olcsóbbak a nyugatiaknál, hanem olyan technikai csodákkal is fel vannak szerelve, amelyeknek a nyugatiak egyelőre még a nyomába sem érnek. És most itt van a legújabb hír: a kínaiak is tudnak a nagy nyelvi modelleken alapuló generatív MI-t csinálni, ráadásul sokkal olcsóbban… Ez az amerikai OpenAI ChatGPT-jével felérő kínai DeepSeek, amelynek az amerikaihoz hasonlóan szintén fel lehet tenni kérdéseket, és az – tetszés szerinti terjedelemben – értelmes válaszokat ad.
A hír óriási felfordulást okozott az amerikai tőzsdéken. A világ legértékesebb vállalata, a több mint négyezermilliárd dollárt (!) érő Nvidia, amely a chipeket gyártja az MI-rendszerek számára, rövid idő alatt 593 milliárd dollárt (!) vesztett értékéből. Hatalmasat zuhantak az információtechnológiai cégek, platformok részvényei is. Az árfolyamesések tovább gyűrűztek más ágazatokra is, valamint kiterjedtek az egész világra. A DeepSeek ingyenes applikációját már többen töltötték le az Egyesült Államokban, mint a ChatGPT-t. Mindez megingatta a Szilíciumvölgy és az amerikai informatika vezető szerepét a világban.
Ez elgondolkodtató. Húsz éven át – a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek közepéig – az MTA Világgazdasági Kutató Intézetében dolgoztam, és így „szakmailag” is tanúja voltam a Teng Hsziao-ping reformjai előtti, majd az azokat követő kínai fejleményeknek. Máig nem értem, hogy Mao Ce-tung nyomorult, kulturális forradalom sújtotta Kínájából hogyan fejlődhetett ki ez a mai, a nyugati világot leköröző csodaimpérium… Ez egy általános gazdaságpolitikai-gazdaságelméleti kérdést is felvet: mi az oka annak, hogy – úgy tűnik – a kínai gazdasági modell hatékonyabb, mint az amerikai?
A hagyományos liberális dogma szerint a gazdasági siker és a gazdasági hatékonyság legfontosabb feltétele az egyén szabadsága. Erre az elvre épült – és mindmáig épül – az amerikai gazdaság. Az amerikai gazdasági modellnek két kihívója támadt a második világháború után. A délkelet-ázsiai, japán és az európai jóléti modell. A japán, dél-koreai, szingapúri (de velük együtt említhetjük a többi dél-kelet-ázsiai kistigrist is) gazdasági modell lényege az erőteljes állami beavatkozás és bizonyos kollektivista elemek jelenléte. Az állam jelentős szerepet játszik mint tulajdonos, és úgy is, mint szabályozó.
A Nyugat- és Észak-Európában a második világháború után kialakult jóléti modellek (welfare economy, Sozialmarktwirtschaft) lényege az volt (és nagyjából még mindig megvannak), hogy a munkaerő jóléte szempontjából fontos kiadások finanszírozásában (családpolitika, oktatás, egészségügy) az állam jelentős szerepet vállal. Ezek valójában – közgazdasági szempontból – pozitív externáliákként hatnak, működnek, és előre lendítik a gazdaságot, miközben megteremtik a társadalmi békét. Visszaszorulásukat az elmúlt évtizedekben az okozta, hogy Kína és a korábban említett dél-kelet-ázsiai kistigrisek a béreket alacsony szinten tartva és a jóléti kiadásokkal nem törődve nagy versenyelőnyhöz jutottak az európai jóléti gazdaságokkal szemben.
A ma már az amerikaival szemben is egyre versenyképesebb kínai gazdasági rendszert a következők jellemzik. Ez egy vegyes gazdaság. Minden olyan intézménnyel rendelkezik, amelyek a tőkés gazdaságokban működnek: magántulajdon, magánvállalkozás, piac, tőzsde, tőkeexport, a külföldi működőtőke beengedése stb. De mindez egy egypártrendszer keretein belül működik, amely korlátlan hatalommal bír a gazdaság fölött. Nincs jogbiztonság, a politikai vezetés bármikor beleszólhat egy vállalat üzleti politikájába, fejlesztési elképzeléseibe. Ennek elméletileg hatékonyságrontó szerepe kellene hogy legyen. A valóságban azonban éppen fordítva van. A piacgazdaságokban a korrekció csak a spontán piaci hatások eredményeképpen jön létre, és az állam által kívánatosnak tartott fejlesztési irányokat csak közvetett módszerekkel és eszközökkel lehet megvalósítani, amely időigényes. A kínai pártvezetés viszont azonnal és direkt módon elvégzi a korrekciót.
A különféle gazdasági modellek sikerét, életképességét a gyakorlati eredmények alapján lehet lemérni. Úgy tűnik, hogy most a kínainak áll a zászló. Kornai János annak idején A hiányban azt a nézetet fejtette ki, hogy a gazdasági rendszereknek van egy alapvető működési logikájuk; nem építhetőek fel annak mintájára, mint amikor a szupermarketben vásárolva leemeljük a polcról a kívánatos árucikkeket. A sikeres kínai modell e nézetnek az eleven cáfolata.
Persze most csak a gazdasági rendszerek működéséről, sikerességéről volt szó. A kínai egypárti vezetés társadalompolitikai módszerei, következményei a nyugati demokráciákban nemkívánatosak. Úgy tűnik, hogy a sikeres gazdasági rendszer működtetésének ez az ára. (Azaz a Kornai-koncepció szélesebb értelemben mégis csak igaz.)
Felmerül, hogy vajon Európa miért nem tud beleszólni ebbe a versenybe? A fentiekből az következik, hogy a nyugat-európai gazdasági rendszerek nem eléggé versenyképesek. Ennek egyik eleme: a Spiegel elemzője azon kesereg, hogy az Egyesült Államokban tizenháromszor annyi az egy főre jutó kockázati tőke, mint Németországban.
Igen, a „tőkeallokáció” rendszere teljesen más Amerikában. Nincs kötelező társadalombiztosítás, az emberek vállalati nyugdíjpénztárakba vagy nyugdíjalapokba fizetik be az erre szánt megtakarításaikat, és e nyugdíjalapok vagy „saját” beruházási politikát folytatnak, vagy átengedik a tőkéjüket az olyan nagyhatalmú befektetőknek, mint például a BlackRock. Kínában pedig az állam központilag osztja el az erőforrásokat – amellett, hogy működik a tőzsde és a magánbefektetés intézménye is. De – mint fentebb kifejtettük – a legfontosabb különbség az, hogy a kínai egypártrendszer lehetővé teszi a közvetlen beavatkozást a gazdaságba. Ezáltal megspórolhatók az olyan kiigazítások, amelyek a piaci, tőzsdei folyamatok révén valósulnak meg, és nagy veszteségekkel járnak. Vagy pedig csak időigényesen, közvetve, a gazdaságpolitika eszközeivel hajthatók végre (adók, támogatások, szabályozások).
A szerző közgazdász, társadalomkutató
