Minden korban felütik a fejüket azok az illetők, akik azt kiabálják, hogy nem félünk. Derék dolog. Igaz ugyan, hogy leginkább az szokott ilyet mondani, aki igenis retteg. Nagyjából kétszáz évvel ezelőtt, a nagynak mondott francia forradalom idején intézményesült ez a fajta hivatásos szorongás. Amely persze pillanatok alatt átcsapott a féktelen erőszakba. Vérzivatar, sok-sok halott. Nem félünk, ordította az addig is meg azután is a saját félelemeit legyűrni képtelen tömeg, aztán elpusztított mindent maga körül.
Ugorjuk át a francia forradalmi terror óta eltelt időket, és vegyük szemügyre a mai Magyaroroszág egyik főhivatású rettegő szervezetét, az Amnesty Internationalt. A féktelen demokrácia országaiból, főleg a Soros Györgytől kapott pénzeken ez a nyílt társadalom ránk erőszakolásáért harcoló szervezet most éppen azért retteg, mert szerintük Magyarországon nem engednek be némely szervezetet és jogvédőt, zöldaktivistát, antifasisztát meg LMBTQ+-embert bizonyos közösségi terekbe. Rendezvényhelyszínek tulajdonosai, az Amnesty szerint legalábbis, bezárják a kapukat a derék jogvédők előtt. Mindezt teszik dermesztő légkörben, mint írják, a tizennégy éve tartó, civilellenes kormányzat, a szexuális és nemi kisebbségek elleni gyűlöletkeltés hatása nyomán. Azon most ne akadjunk fel, hogy nem egészen világos, mi is a különbség a szexuális és a nemi kisebbségek között.
Hosszúkás cikkben sopánkodja el az Amnesty International, Magyarország rettegője, micsoda botrány, hogy a fortélyos, félelem igazgatta magyar életben passzivitásba taszítja a rendezvényhelyszín-tulajdonosokat a hatalom. Ezzel pedig nem üzen mást, mint hogy hallgatni mindenkinek arany, sőt, egyenesen „elriasztja az embereket a közéleti szerepvállalástól, a különböző vélemények kifejezésétől és megvitatásától”.
Erről a szörnyűségről szól a magát mindentől függetlennek – politikai ideológiától, kormánytól, gazdasági hatalomtól és egyháztól – kinyilvánító Amnesty International szervezet. A világszerte sok-sok harcos emberjogi aktivistát foglalkoztató intézmény tízmillió tagja aztán valójában nem is függ mástól, mint csak a nekik biztos megélhetést nyújtó dollártulajdonosoktól. A nyitottabb, az emberi jogokat tiszteletben tartó Magyarország megteremtéséhez pedig szerintük múlhatatlanul szükségesek a rendezvényhelyszínek. A szólás-, vélemény- és gyülekezési szabadság nem szorulhat ki az utcára. Be kell menni. Mindenhová, elvégre az embernek, még az emberjogi embernek is jó, ha fedél van a feje fölött. Tüntetni a szabad ég alatt különben is sokszor macerás, esik az eső, fúj a szél, hideg van, vagy meleg van, büdös, kiabálnak, köpködnek, szóval, nem olyan kényelmes, mint egy egyetemi klubban emberjogi gyűlésezni.
A hosszúkásan sopánkodó, független szabadságharcos a szintén a nyílt társadalom pénzesei által kitartott hírportálon sorolja szörnyűséges kalandjaikat. Budapesten kívül beszűkült a tér, ami a független civil szervezetek működését illeti, írja. Például egy pécsi szexuális és nemi kisebbségek jogaival foglalkozó – szóval, mégis csak elmagyarázhatnák nekünk, hogy mit is jelent ez a szétválasztása a fogalmaknak – összejövetelüket egyszerűen nem engedték be egy önkormányzati intézménybe. Hiába állapodtak meg Debrecenben is egy hasonló eseményről az egyetemmel, a potenciális házigazdák kifaroltak az egyezségből. Így jártak az emberi jogi filmklubjukkal a Veszprémben is. A mindentől és mindenkitől független rettegők szervezetétől ezzel „elrabolják a lehetőséget, hogy új embereket ismerjenek meg, közösségekhez csatlakozzanak, szabadon kifejezzék véleményüket, kiálljanak egy fontos ügyben, vagy támogatást kapjanak olyan területeken, ahol az állam nem nyújt segítséget”. Ezek a legfőbb félelmeik.
Az efféle tudósítások a hivatásos rettegőkről, ha máshoz nem, ahhoz a felismeréshez elvezethetnek bennünket, hogy részükről megvalósult a kommunizmus. Csak éppen nem a világ proletárjai, hanem azok a jól táplált és gazdag liberálisok egyesültek most, akiket az USAID, a CIA meg még ki tudja, ki mindenki más pénzelt. Eddig.
A szerző író
