Azért, mert 1994. február 14-én, a szerelmesek napján végezték ki a rosztovi mészárost.
A nyomozás
Andrej, avagy Andrij Csikatilo 1936 októberében született az ukrán SZSZK-ban, tehát nem igaz az a városi legenda, amely szerint kisgyermekként túlélte a ’30-as évek nagy éhínségét, amikor az önmagukból kifordult emberek néha még a holtakból is ettek. Ugyanakkor érthető, hogy a szinte példátlan bestialitására efféle magyarázatok születtek. Máskülönben nehéz feldolgozni, hogy egy átlagos, szürke kispolgár, akiből ránézésre tizenkettő egy tucat, az álarc mögött egy szörnyeteg is lehet. Egy szörnyeteg, 43-55 áldozattal.
A szovjet nyomozóknak több mint tíz évre volt szükségük, hogy megállítsák Csikatilót, aki többször a látókörükbe került. Az első gyilkosságát 1978 decemberében követte el. Az áldozata, Jelene Zakotnova egy másodikos kislány volt a Rosztovi területen található Sahcsi városában.
Akadtak szemtanúk, akik a tragédia előtti napon a kilencéves gyereket egy férfival látták, a vallomások alapján készült fantomképen pedig a legtöbben a helyi szakmunkásképző egyik nevelőjét, Andrej Romanovics Csikatilót vélték felismerni. Valaki arról is beszámolt, hogy azon a végzetes estén fény szűrődött ki a férfi régi vályogházából.
De a nyomozók a könnyebb ellenállás felé mozdultak: Alekszandr Kravcsenko tökéletes gyanúsított volt. Korábban megerőszakolt és megölt egy kislányt. Ebben az ügyben viszont ártatlan volt – a kínvallatása meg hatásos: az eljárás során megtörték őt is, és az alibit igazoló feleségét, így előbb 15 évre, majd halálra ítélték, és 1983-ban kivégezték.
Kravcsenko vallomásáig azonban képbe került még egy Anatolij Grigorjev nevű hencegő alkoholista is. Ő tök részegen, úgy, hogy az egész kocsma hallja, elbüszkélkedett egy gyilkossággal, amit a rendőröknek nem sikerült felderíteniük. Aztán amikor rájött arra, hogy ezért főbe lőhetik, pánikba esett, és felkötötte magát…
Másodjára 1984 szeptemberében vették őrizetbe Csikatilót. A táskájában egy koszos törölközőt, egy konyhakést, vazelint, egy darab szappant és spárgát találtak. A sorozatgyilkos azonban kimagyarázta magát – azt állította, hogy ezek a munkájához kellenek. Ráadásul a vércsoportja nem egyezett a gyilkoséval, amit az egyik holttesten talált spermából azonosítottak. (Valójában a minta szennyezett volt, a vizsgálati eredmény így aztán fals.) Csikatilót így részletesebb vizsgálat és elemzés nélkül szabadon elengedték.
Hamarosan mégis börtönbe került: egy évet kapott akkumulátorlopásért – a linóleumlopás vádja alól bizonyítottság hiányában felmentették. Három hónap után szabadult. Az 1984-es év tehát nem volt kerek, ennek ellenére – ha nem éppen ezért – akkor szedte a legtöbb áldozatát. Szám szerint tizenötöt, amivel a lista harminckettőre bővült!
A harmadik – és egyben utolsó – letartóztatásra 1990. november 20-án került sor. Addigra a nyomozók már régóta figyelték, és szinte biztosak voltak benne, hogy végre elkapták a rosztovi mészárost. Az egyetlen probléma az volt, hogy közvetlen bizonyítékok továbbra sem álltak a rendelkezésükre.
A vallomás
Andrej Csikatilo tíz napig makacsul tagadta bűnösségét. Végül az ügy főnyomozója, Isza Kosztojev úgy döntött, hogy segítségül hívja Alekszandr Buhanovszkij pszichiátert, aki korábban elkészítette a sorozatgyilkos pszichológiai profilját.
Hogy pontosan mi történt ezután, máig vita tárgya. Az egyik verzió szerint a beszélgetés hosszú, de eredményes volt: a gyilkos annyira megdöbbent attól, hogy valaki megérti azokat a fantáziáit és indítékait, amelyeket ő egyedinek hitt, hogy végül beleegyezett az együttműködésbe.
Nagyjából ez a verzió szerepel az HBO 1995-ös X polgártás című filmjében is, amely máig a sorozatgyilkos történetének legjobb feldolgozása – nem mellesleg Magyarországon forgatták, magyar statisztákkal, és aki látta, az mai napig megborzong, ha a hatvani vasútállomáson jár.
Kosztojev egyébként később azt állította, hogy Csikatilo valójában már a pszichiáterrel való találkozó előtt aláírta a beismerő vallomását. A beszélgetés az orvossal csupán arra szolgált, hogy a gyilkos megértse: mentálisan beteg, és kezelésre szorul.
A sorozatgyilkos pere 1992. április 14-én kezdődött Rosztovban. Ekkor történt meg először, hogy a vádlottak padját egy hatalmas ketreccel vették körbe. A hatóságok ugyanis komolyan tartottak attól, hogy az áldozatok hozzátartozói áttörik a rendőrségi kordont, és szó szerint széttépik a kéjgyilkost.
Az ügyirat összesen 220 kötetet tett ki. A tárgyalás kezdetére Csikatilo tagadásba ment át, visszavonta a vallomásait, és azt állította, hogy azokat „egy csomagban ráerőltették”, ő pedig, idős, izgatott és gyengén látó ember lévén, tévedésből írta alá azokat. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a taktika nem működik, a gyilkos eljátszotta az elmebeteget, mondván, hogy nehéz gyermekkora miatt őrült meg. Ez az a legenda, amire fentebb is utaltam Ukrajna kapcsán.
Védőügyvédje is erre alapozott mindent: azt próbálta bizonygatni, hogy Csikatilo egy szerencsétlen, beteg ember, aki orvosi ellátásra szorul. A bíróság azonban figyelembe vette, hogy ez a „beteg” ember előre megtervezte a bűncselekményeket, gondosan kiválasztotta a gyilkos eszközöket, és mesterien kerülte el a lebukást.
Csikatilót három igazságügyi elmeorvosi vizsgálatnak vetették alá, többek között a V. P. Szerbszkij Általános és Igazságügyi Pszichiátriai Kutatóintézetben, és egyértelműen beszámíthatónak találták. Azaz a bűncselekmények elkövetésekor teljesen tudatában volt tetteinek. A halál szexuális izgalomba hozta, bár ő ezt később tagadta. Saját szavaival: épphogy megnyugtatta a gyerekek, a fiatal nők és férfiak szenvedése.
Az előzményekre tekintettel azonban később egyes szakértők azt állították, hogy a vizsgálatok eredménye nem volt helyes, és a hatóságok mindenképpen bíróság elé akarták állítani egy gyilkost, hogy megnyugtassák a rettegésben élő embereket.
Csikatilo mindenesetre végig adta az őrültet. A tárgyalások során ordítozott, sértegette a bírákat, ügyészeket és az áldozatok hozzátartozóit, meztelenkedett, azt kiabálta, hogy terhes és szoptat, és azt állította, hogy azért áll bíróság előtt, mert ukrán származású. A produkciójáról hátborzongató felvételeket és fotókat őrzött meg az internet.
De a cirkusz nem segített: 1992. október 15-én Leonyid Akubzsanov bíró kijelentette: „Csikatilo elítélésekor, minden enyhítő körülmény ellenére, tekintettel az általa elkövetett szörnyű atrocitásokra, a bírói testület nem tehet mást, mint hogy kiszabja rá az egyetlen büntetést, amit megérdemel – egy kivételes büntetést, és halálra ítéli.”
A tárgyalóteremben ülő hozzátartozók és a hallgatóság erre felugrott, sokan elsírták magukat, mindenki tapsolt.
A kivégzés
Az ítélet után Csikatilót a novocserkaszki börtönbe szállították. Őszintén hitt abban, hogy végül kegyelmet kap, és több kérvényt is benyújtott Borisz Jelcinhez, Oroszország első elnökéhez. Emellett számtalan panaszt írt a hatóságoknak és a sajtónak, amelyekben az elfogultsággal vádolta a bírót, a nyomozókat, a tanúkat – mindenkit.
Hol egy naiv bolond, hol egy szerencsétlen beteg áldozat szerepében próbált feltűnni. Időnként a rendszer ellenségének állította be magát, máskor pedig azt hangoztatta, hogy mindig is hitt a kommunizmus győzelmében, és ő az utolsó igazi kommunista, akit koholt vádak alapján zártak ki a Szovjetunió Kommunista Pártjából.
Időnként azt követelte, hogy Moszkvába szállítsák, ahol „elmondhatja az igazságot erről a furcsa, szenzációs ügyről” és megírhatja memoárjait saját „tragédiájáról”.
Annyira készült a szabadulásra, hogy a halálsoron minden nap tornázott, és jó étvággyal evett. Amikor pedig közölték vele, hogy hamarosan Moszkvába viszik egy újabb vizsgálatra, egyáltalán nem lepődött meg. Azt hitte, eljött az ő pillanata.
És bizonyos szempontból tényleg. 1994. február 14-én este beszállították egy UAZ-ba, és két őr kíséretében a vesztőhelyre vitték. Egy hangszigetelt szobában lőtték tarkó, majd egy jeltelen sírba került a novocserkaszki börtön temetőjében.
A rosztovi mészáros legendája azonban máig izgatja a képzeletet. A története több film alapjául szolgált, az igazságügyi szakértők pedig máig elő-előveszik az aktáit, és próbálják megérteni Andrej Csikatilót. Azt mondják, számos neves kutatóintézet szerette volna megszerezni az agyát, vagy legalább egy „szeletet” belőle, ami persze épp úgy elképzelhetetlen, mint az, hogy ennyi gonoszság belefér egy emberbe.
De hogy belefér, az sajnos tényleg igaz.
