A film azonban jobb annál, hogy a fenti két szempont alapján ítéljenek róla, de nem olyan jó, hogy szekérderéknyi Oscart nyerjen, miközben a versenyben ott van például A brutalista, A Wicked, A szer és a Konklávé is.
Rita (Zoé Saldana) ügyvéd Mexikóban, ami a gyakorlatban azt jelenti, a bűnözőknek segít, hogy megússzák, és még többet bűnözhessenek. De még így sem szalad vele a szekér, sőt még el is veszíti a munkáját. Ám egy szép napon titokzatos megbízó jelentkezik, aki olyan tetemes summát kínál a szolgálataiért, amiből Rita majd szabadon élhet a világ bármely táján, és azt véd, akit akar.
Egy hírhedt bandavezérről van szó, Juan Del Monte Manitasról (Karla Sofia Gascón), aki arra kéri, Rita szervezze meg neki, hogy egy csendes és megbízható klinikán nővé operálják.
Nem éppen szokványos kívánság, főleg egy rettegett alvilági alaktól nem. Rita vonakodik, ugyanúgy nem tetszik neki az ötlet, mint a nézők többségének, de Manitas elmondja neki, hogy az ellenségei halálra keresik, és hogy azért vágyik rá, hogy női testet kapjon, mert békességben akar élni, és úgy gondolja, hogy egy másik testben több a mozgástere, mást tehet meg.
Mint a mesében, a rablóvezér átoperáltatja magát nővé, és ezentúl be akarja gyógyítani a sebeket – Emilia szerepében: Karla Emilia Gascón
Fotó: Mozinet
A film nem tekint el az olyan részletek taglalásától, mint például, hogy milyen lehet egy ilyen átalakulás. Úgy húzzák be a nézőt a képsorok, amelyeken az átoperálás különböző fázisaiban lévő pácienseket látunk, mintha nekünk ehhez közünk lenne, mintha mi erre nagyon kíváncsiak lennénk. Látjuk, hogy nagy fájdalmakat élnek át a több évig tartó procedúra alatt, és hogy világok dőlnek össze bennük, és tudjuk,hogy semmi sem lesz könnyű később sem.
Az operációt követően Manitas immár Emiliaként visszatér Mexikóba, és részben Rita hatására a régi alvilági kapcsolatait bevetve elkezdi felkutatni mindazokat, akik bandaháborúkban tűntek el. Mellette Rita végre jó ügyért dolgozhat emberjogi ügyvédként. Kinyitják a tömegsírokat, és Emilia bűnözésből szerzett vagyonából különféle vizsgálatokkal azonosítják a holttesteket, és értesítik a családjaikat, hogy eltemethessék a szeretteiket.
Elvben legalábbis ki ne szeretné, ha a nagy, sok embert sújtó bűnök elkövetői egy nap jó útra térnének, és be akarnák gyógyítani a sebeket, amiket okoztak? Azért elvben, mert a gyakorlatban egy ilyen 180 fokos fordulat nagyon átrendezne mindent, és azt meg manapság sokan kényelmetlennek tartják.
A film ezen a ponton is behúzza a nézőt, szinte súgja, ahhoz, hogy véget érjenek a bandaháborúk, az is kell, hogy a világ, és benne a néző tudja meg, hogy mi történik Mexikóban. Vagy a világ erőszak sújtotta tájain bárhol.
Objektum doboz
A mexikóiak viszont már tiltakoztak az ellen, hogy országukat a film egyoldalúan ábrázolja, de azt sem hagyták szó nélkül, hogy a film spanyol nyelvű színészei nem tudják a mexikói akcentust.
Mint zenés film, az Emilia Pérez némiképp az Evitára hasonlít, vagyis nem olyan nagyüzemi musicaldalok vannak benne, amitől sokan már akkor menekülni szeretnének, ha csak meghallják a musical szót, hanem inkább afféle lélekdalok, hallgatónóták, amelyeket gyakran halkan, intimen énekelnek maguk elé a szereplők. De annak is tanúi lehetünk, ahogy egy perbeszédet elénekelnek. Táncokat is látunk, és némelyik, mint például Rita tánca a jótékonysági bálon eredeti és emlékezetes. Zoé Saldana nem is igazi mellékszereplő, ő a történet rezonőre, az ő szavai, dalai, pompás arcjátéka a nézővel együtt reagálják le a történteket.
Karla Sofia Gascón Manitas szerepében tényleg bravúros, Emiliaként nagyon zavaró, hogy nem tud táncolni, de mégis izgalmassá válik, amikor hiába a női test, és hiába határozta el, hogy élvezni fogja, jól fényképezett közeliken is látjuk, ahogy a női arc mögött megjelenik egy rémült, döbbent, tehetetlen másik arc, a férfié, aki rájön, hogy nem tud elmenekülni a múltja elől.
Valószínűleg, aki hisz abban, hogy létezik lélek, annak nehéz megértenie, hogy mit akarnak az alkotók a nem váltással meg kétneműséggel ebben a filmben, illetve a Konklávéban. Hiszen hát, ha arról van szó, hogy több teret kellene adni a nőknek, a nőiségnek, akkor miért nem animáról meg animusról beszélünk, Jung szerint ugyanis nemtől függetlenül mindenkinek van férfi és női oldala, és rajtunk múlik, hogy melyikre mennyire fókuszálunk.
Arról van szó, hogy itt ateista-materialista alkotók filmjét látjuk, akik csak a test síkján tudnak gondolkozni és mozogni, mivel másban nem hisznek. Valamiért nagyon irigyek is lehetnek egyúttal a katolikusokra, mivel a Konklávé című filmben például beleoperálnak a Vatikánba egy nekik tetsző pápát, az Emilia Pérezben meg nemváltó szentet implantálnak a katolikus körmenetbe. Lehet, hogy titokban ők is hinni szeretnének, csak szégyellik?
Valószínű, hogy a film a Cannes-i nagydíj, az Arany Glóbuszok és a BAFTA-díjak mellé besöpör néhány Oscart is, de méltányosabb lenne, ha a 13 jelölésből csak néhányat váltana díjra, és jutna valami a többi, sok esetben kompaktabb produkciónak is.
Emilia Pérez – 2024
Spanyol-francia- mexikói zenés film 130 perc
Rendezte: Jacques Audiard
6, 5 /10