A nem éppen tehetős közönség ebben is, mint sok minden másban, csak a gazdagabb párizsi magyaroktól remélhetett segítséget. Egyikük a rokonszenves hentesüzlet-tulajdonos volt. A hölgy jól bejáratott módon látta el húsipari termékekkel a hasonló rendezvények szervezőit.
Michael Tompa beültette küldöttségünket viharvert autójába, kiállt a parkolóhelyről. Ezt arrafelé úgy szokták, hogy a mögöttük és az előttük álló autókat, hogy helyet csináljanak maguknak, határozott lökésekkel előre- és hátratolták. Ebből arra is választ kaptunk, hogy vajon miért van annyi horpadt lökhárítójú autó a párizsi utcákon. Elberregtünk a Szajna-parton, a túloldalon dudáló autóoszlop araszolt, esküvői menet. Mi is dudáltunk és integettünk, a tetőablakban álló menyasszony és vőlegény tapsolt nekünk és visszaintett. Megnéztük, hol látta Ady Endre beszökni Párizsba az őszt, tisztelegtünk, aztán megérkeztünk a hentesbolthoz. Elegáns környéken volt a nagy üzlet. Annyiféle szalámit, kolbászt, sajtot meg mindenféle húst akkor még Magyarországon sehol sem láthattunk. A kedves üzlettulajdonos néhány nagy nejlonszatyrot húzott ki a hűtőszekrényből, remélem, elég lesz, mondta, fél óra múlva maguk után megyek. A Magyar Ház első emeleti előterében hölgyek cikáztak a péksüteményekkel teli asztalok között. Nagyon megörültek a szendvicsbe való szalámiknak, elszántan kenték vajjal, rakták teli sajttal és paradicsommal a csinos falatkákat. Mások az italos asztalnál sürögtek.
Az irodalmi est kezdetére minden ahhoz való elkészült. A közönség levette kötényeit, kiderült, hogy mindenki ünneplőruhát viselt, és kiültették a magyarországi kultúrvendégeket a pulpitusra. Alexa Károly a rendszerváltozás utáni évek irodalmi mozgásairól beszélt a tőle megszokott színes, adatgazdag, kissé hadaró stílusában. Sébor József jogászköltő versekkel állt elő, én meg egy novellát olvastam fel az első könyvemből. Ugyan nem akartam, de nekem volt a legnagyobb sikerem. Ezt onnan tudtam, hogy a közönségből többen sírtak.
A kultúresemény után következett a fogadás. Mindenki nagy élvezettel eszegette a pompás szendvicseket, ki-ki itta hozzá azt, amit jónak gondolt. A hentesüzlet tulajdonosa mosolyogva járkált hálás hívei között. Egy idő után feltűnővé vált, hogy jó néhányszor néhány idősebb, aztán meg pár fiatalabb ember nézegetett be az ajtón. Egyikük sem jött be. Megkérdeztük, kik ólálkodnak itt. Az úgy van, mesélte Michael Tompa, hogy itt a magyarok különböző csoportjai nem állnak szóba egymással. Nincs vegyülés. Ti most az ötvenhatosok között vagytok. A második emeleten vannak a második világháború idején ide menekültek, mi csak nyilasoknak hívjuk őket, a földszinten meg a hatvanas-hetvenes években kilépettek a maguk kommunistáival. Ha akarnak valami hasonló irodalmi bulit, keressék meg a maguk magyarországi partnereit, és csináljanak ilyet.
Jól megokosodtunk tehát Párizsban, megtudtuk, hogy az a fajta megosztottság, amely a kilencvenes években annyira jellemző volt Magyarországra, az már jóval régebben és erőteljesebben a nyugati magyar emigrációban is ott feszült. Ettől egyikünk sem lett boldog, és kissé szomorúan vezettük haza a szolgálati Suzukit.
Michael Tompa aztán néhányszor meglátogatott, akkoriban a házunkat építettem. Csinált erről egy Kuti Kilátó különszámot, beöltözött a munkásruhámba, feladtam a hátára a permetezőgépet, megdicsőült arccal járkált így a gombavédő szerrel teli puttonnyal a ház gerendái között. Én meg fényképeztem őt. Na, ebből aztán összerakott egy – neki legalábbis igen jelentős – avantgárd művet.
