A változás szünet nélkül jelen van az életünkben, annak ellenére, hogy nem mindig örülünk neki. Kivált, mert vannak olyan korszakok, amikor örülünk a változásnak, s persze olyanok is, amikor egyenesen rettegünk tőle. Gondolom, minden kedves olvasó átélt már többféle változást, jót is, rosszat is egyaránt. Kétség nem fér hozzá, hogy a pozitív irányban történő változást szeretjük leginkább, s ha valami rosszra fordul vagy éppen egy helyben topog, annak nem szoktunk örülni. Nos, a nem létező véletlen úgy hozta, hogy látván a környezetemet díszítő irathalmokat, megfogadtam, hogy íziben rendet csinálok, kidobálom, ami elavult, ami már nem kell, magyarán a környezetemben keletkezett irathalomtól határozottan megszabadulok. Változtatok addigi szokásaimon, s amit csak lehet, kidobálok. Elsőként egy pontosan 15 évvel ezelőtti írásom került a kezembe, 2010-ből. Ebben azt tudattam a tisztelt olvasókkal, hogy kis hazánkból dolgavégezetlenül és dühösen távozott az IMF és az EU küldöttsége, amely a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásokat. Azért jártak nálunk, hogy hozzászoktassanak a későbbi megpróbáltatásokhoz, magyarán, hogy az EU majd az égvilágon mindenbe beleszólhasson, amibe csak akar. Például a közösségi közlekedés reformjába is bele akartak szólni azon a 15 évvel ezelőtti látogatáson, valamint meg akarták akadályozni, hogy a pénzintézetekre ne vethessen ki a kormány adót, továbbá újabb devizahiteleket akartak ránk erőszakolni, valamint megszorításokat követeltek a lakosság számára, magyarán azt ajánlották, hogy húzzuk összébb a nadrágszíjunkat. Cseppet sem érdekelte őket, hogy már szinte mindenki ott tartott, hogy nem tudta beljebb húzni a nadrágszíját, a nadrág meg majdnem leesett róla. Talán akkor, 15 évvel ezelőtt jöttünk rá véglegesen arra, hogy ezek a „küldöttek” azért puhatolóztak nálunk, hogy rabszolgasorba lökjenek bennünket, egyebek közt azzal, hogy devizahiteleket erőltetnek az emberekre.
Elolvasva ezt a cikket, azt azért örömmel konstatáltam, hogy az elmúlt 15 év alatt csak-csak változott valami az EU háza táján. És akkor hirtelen a fejemhez kaptam, mondván magamnak: te bolond, hát nem hallottad, hogy ezekben a napokban, tehát az Úr 2025. esztendejében ismét a magyar kormány rezsicsökkentése bántja őket? Nem, nem a sorozatos, migránsok által elkövetett gyilkosságok! Nem a háború! Ugyan már! A magyar kormány rezsicsökkentése. Logikus, nem?
Azt viszont bizton megállapíthatjuk, hogy az Európai Unió háza táján az égvilágon semmi sem változik. Mármint jó irányban. Az is friss hír, hogy most éppen egy újabb ügynököt küldenek hazánkba. Nyilván ez is jogszerű, mint minden, amit az EU elkövet. Ugyanis tényfeltáró, a jogállamiság helyzetét vizsgáló delegációt utaztat Magyarországra az Európai Parlament. Mint korábban is az ilyeneket, ezt is egy végtelenül antipatikus hölgy vezeti, akinek amúgy Kaili asszony meg Jourova asszony bűnügyei nem bántották az ingerküszöbét, de most kedve támadt egy ilyen munkára. Persze edzettek vagyunk már mi régóta! Belépésünktől kezdve folyton kioktatnak bennünket. Gyűlölködtek ezek már az alaptörvényünk miatt, megpróbáltak már minden nemzeti ügyünkbe beleszólni, továbbá még azt az aljasságot is elkövették, hogy bizonyos Vivien Reding alapjogokért felelős európai biztos 2011-ben azért háborodott fel, mert hazánkban járva igencsak dühítette kormányunk abortuszellenes kampánya, s azt követelte, vegyük le a posztereket, mert azok sértik az anyák önrendelkezési jogát. A posztereken egy magzat „vallomása” állt: „Azt is megértem, ha nem vagy kész rám, de inkább adj örökbe, hadd éljek.”
Nos, „kalandjaink” az Európai Unió ilyen-olyan figuráival igen hosszan sorolhatók. Bokszzsák-szerepünk ugyanis eltagadhatatlan. Az pedig vitathatatlan, hogy az EU erkölcsileg minden szinten megbukott. Az élet egyetlen gondjára sem tud kínálni megoldást, háborúpárti, működésében kizárólag a pénz és a hatalom az úr. Miként a világban, úgy az EU-ban is eltűnt a bizalom, a hit, az erkölcs és a rend. Ám van helyette sandaság, hátbatámadás, gőg, kivagyiság és káosz. Továbbá hazugság. A bajok orvoslását ugyanazok óhajtják elvégezni, akik mohóságukkal, gőgjükkel, kapzsiságukkal maguk okozták a világ betegségeit. S oda jutottunk, hogy már a háború rémképét is felvillantották, a tiltakozókat meg elhallgattatják. Egy jó ideje pedig nekik köszönhetően úgy érezhetjük magunkat, mint a Titanic zenészei. Ők ugyanis az utolsó percig játszottak, közben meg szépen elsüllyedt a hajó. Tehát összegzésképpen csak azt mondhatjuk, ez az a hely, az Európai Unió, ahol semmi sem változik, ahol áll az idő.
Minket pedig ez idő tájt legfeljebb az nyugtathat meg, hogy nyithatunk Bécsben cukrászdát. Ja, hogy nincs miből? Eva Kaili meg Ursula von der Leyen lehet, ad kölcsön. Hogy mekkora kamattal, nem tudom.
A szerző újságíró
