A házasság a családra, a gyermekre nyílik, általa újul meg, teljesedik ki a házasfelek közötti szeretet által. A szeretet természeténél fogva termékeny, Szalézi Szent Ferenc így ír erről: „A szeretet az a pont, amelyben az én akaratom egyesül és összekapcsolódik a másik örömével és javával. És íme, megnyílni, a férfi és a nő, az én és a te, két entitás közötti szeretetteli kapcsolatban, ez a kapcsolat egy ’mi’-ben csordulhat túl, amely sokkal nagyobb az én és a te különbségénél, amely horizontja az ebből fakadó új ’te’-nek. A gyermek születése megakadályozza a férfi és a nő egoisztikus kapcsolatának bezárkózását és a család nagyobb valóságára nyit utat, sőt az adott néphez, az egész emberi közösséghez vezet el, mindenek fölött megnyit arra a Te-re, aki állandóan jelen van kezdetünknél, amelyről nem rendelkezhetünk és amelytől csak függhetünk. A felebaráti szeretet evangéliumi szabálya – »szeresd felebarátodat, mint önmagadat« – igen jól mutatja a saját személyes azonosságom és a másokkal való kapcsolatom egységét.”
Egy évtizedekkel ezelőtti vatikáni családkonferencián hangzott el az az alapvető megfogalmazás, miszerint: „Európa újjászületése nagy mértékben a család újrafelfedezésétől függ, mely az élet szentélye, az emberiség bölcsője és a jövőbe vetett remény jele.” Ma annyi támadás éri a családot és a házasságot, hogy most már ennél sokkal többről van szó: a család megmentéséről!
A család mikro- és makrokozmosz, az együtt élő nemzedékek, az elődök és utódok, rokonságok gazdag és szerves rendszere. Olyan ez, mint az anyaföld: humusz, televény. Ez a termőföld a tanulságok, az életvezetés, alkalmazkodás sikeres és olykor persze sikertelen példáit tárja elénk. Eligazodási pontok, példák, példaképek teremnek ebben a körben, legendák, történetek keringenek, amik a nagycsaládok felbomlásával, a társadalom atomizálódásával eltűnőben, sorvadóban vannak. Ebben a televényben gazdag talajban a generációk olykor lázadva, olykor gyökeresen mást téve mégsem kényszerültek az élet alapjait újra kitalálni, mert az emberi kapcsolatok biztos támaszt, hátteret adtak akár az újításra, az újrakezdésre, a kihívásokra adott korszerű válaszokra.
A magyar ember sok vidéken a gyermeket mondja ’család’-nak – egy, két, három ’családom’ van, mondja az egy, két, három gyermekre. Ez nem mást mutat, mint azt, hogy a gyermek(ek) megjelenése sajátos kiteljesedést hoz az ember életében. Ezt annak ellenére ki kell jelentenünk, hogy a házasság is család – és sajnos nagyon sok olyan család van, amelyben nem születhet gyermek. Az apává, anyává válás a férfi és a női identitást új, erős jegyekkel gazdagítja. A nagyszülővé válás ezt újabb élményekkel, önismereti, életismereti mozzanatokkal viszi, építi tovább. A személyes életépítésünk hallatlanul gazdagító eleme a gyermek; tehát a több gyermek szívünket, lelkünket, szellemünket tágítja ki. Így válik öröm- és boldogságforrássá a gyermek akár több generáció számára is. Két ember életének meghosszabbítása, ajándék, aki megújítja életkedvünket, elmélyíti életismeretünket. Óriási kaland, állandó készenlét, kihívás, amit nagyon jó dolog elfogadni. A gyermekek meghosszabbítják a fiatalságunkat, mert rugalmasak maradunk általuk. Felelősségünk a házasságban, az egymás iránti közelségünk is elmélyül, ezek által nő az egymás iránti szeretetünk (a szeretet = közelség + felelősség). A gyermek ezáltal valóságos, élő, működő szeretet- és energiaforrássá válik a családban. A több gyermek nem csökkenti ezt, hanem megsokszorozza – a fizikai igénybevétel ellenére. Erről nagyon sok nagycsalád tanúskodik.
A családban a legfontosabb alapigény a biztonság, amit legerősebben a szülők egymás iránti szeretete, egymás iránti hűsége fejez ki. Mert mi a legtöbb, amit a szülők adhatnak a gyermekeiknek? Az, ha látják a gyermekek, hogy a szüleik szeretik egymást. A gyermekszeretetet tehát ilyen értelemben megelőzi a szülők egymás iránti szeretete. Ehhez tartozik az a kérdés is, hogy mit mutatnak a nagyszülői minták? Ők hogy tudták átörökíteni a pozitív tapasztalataikat a gyermekeiknek, majd az unokáiknak? Ezért javasoljuk nagyszülői szociológiai vizsgálatok, interjúk készítését: hogyan látják ők a saját példájukat, a családi életre való felkészítést, hogyan tekintenek vissza az életükre ebből a szempontból? Mit tehetnek még?
A család az egymás iránti szolidaritás, az egymásért vállalt felelősség, így a közösségépítés első tanulási helye. A nemzedékek egymásra figyelése, együttélése, egymás segítése a család minden tagját a társadalomban helyezi el. A család a személy kibontakozásának terepe, a testi-lelki-szellemi növekedés terepe, ahol az emberi kapcsolatokat, a kötődést tanuljuk. Azt a kötődést, amely alapjában az emberi együttélésben nélkülözhetetlen erények fejlettségi szintjétől függ. Ezek: a megbízhatóság, felelősségtudat, az együttműködési készség, a kölcsönös segítés, egymással törődés, a bocsánatkérési és a megbocsátási készség, és a bizalom.
Rita Süssmuth (Kohl kancellársága idején a német parlament elnöke volt): „A felsorolt erények különösen a szülői szeretet gyümölcsei, s így a gyermek, az ifjú (s majd a felnőtt) szeretet-képességének fontos feltételei. Ebből kell a gyermeknek a számára életfontosságú dolgokat megtapasztalnia: hogy az életét akarják, a feléje irányuló szeretet megbízható és állandó; a szülők hűségesek még akkor is, ha a gyermek nem felel meg a vele szemben támasztott elvárásoknak. Ugyanez érvényes a felnőttek egymás közötti szeretetére is:elfogadni a másik életét, időt adni neki, az eltérő és idegen érdekek között érvényesülni hagyni, mások javára visszahúzódni. A tartós partneri kapcsolatoknak szükségük van a mindennapi kötöttség ilyen tapasztalataira. A kötöttség sok szempontból józan, egyszerű, megbízható, hiányozhat belőle az, ami a szenvedélyes szerelem jellemzője. Egy kapcsolat a hétköznapokban inkább apró jelekben, mint hangzatos szavakban él: odafigyelés, hallgatás, megértés, dicséret, tapintat… ezek az éltetői. Ha a kötöttség nem jön létre, lelkileg, de gyakran még testileg sem bontakozhat ki az emberi élet. (…) Az embernek ez a kötöttség-szükséglete, az igény, hogy egy másik ember elfogadja, olyan egzisztenciális jelentőségű, hogy ebben antropológiai állandóról beszélhetünk. A kötöttség állandósága azért olyan fontos, mert a szociális és érzelmi tájékozódás és az értelmes tapasztalatszerzés feltétele. Azok az emberek, akiknek kötöttségigényét semmibe veszik, nem képesek értékelni önmagukat. Egy kapcsolatot tartósan megélni nagy és nehezen megoldható feladat, nélküle viszont nincs értelme a szeretetnek. Ezért nem az igényt kell megszüntetni (nem is lehet, bármennyire igyekeznek a woke-ideológusok), hanem a sikeres, tartós kötöttségekért kell dolgozni. (…) Nyilvánvaló, hogy a tartós kötöttség nem támaszkodhat csupán az érzelmi és szituációs etikára. Teherbíróvisszacsatolásokra van szükség: eszmékre és meggyőződésekre, amelyek lehetővé teszik, hogy a pillanatnyi perspektívák a jövőbe táguljanak.” (Christian Schütz: A keresztény szellemiség lexikona, kapcsolat szócikk)
A teherbíró visszacsatolások alapvető terepe a család, a közösség, a szűkebb és tágabb társadalom. A közösségek is erő- és energiaforrások számunkra – ezek helyettesíthetik a felbomlott nagycsaládot, a hajdani falu és a kisváros személyességet biztosító közösségét.
A szerző építész, címzetes egyetemi docens
