2025. február 21. péntek. 9:28
Néha a nyílt propagandacéllal gondosan terjesztett híresztelések fura módon visszafelé sülnek el. Amikor a vietnámi háború idején az első hírek megérkeztek arról, hogy buddhista szerzetesek az amerikai agresszió elleni tiltakozásul benzinnel leöntik és meggyújták magukat, és így eleven fáklyaként elégve, szörnyű mementóként protestálnak – a szovjet gőzhenger alatt akkor már jó két évtizede sínylődő Közép-Európában senki sem gondolt arra, hogy ez a távoli, iszonyú példa ragadós, netán követendő lehet. Azután az 1968-as csehszlovákiai invázió után néhány hónappal, 1969. január 16-án a prágai Vencel téren Jan Palach 21 éves egyetemi hallgató megismétli a vietnami szerzetesek élő fáklya-akcióját. Négy nappal később, január 20-án Budapest kellős közepén, a Nemzeti Múzeum kertjében Bauer Sándor 17 éves autószerelő, ipari tanuló tesz ugyanígy. Jó egy év telik el, és 1970. február 13-án Erdélyben, Brassó városában, a kommunista párt székháza előtt egy székelyföldi (erdővidéki) 29 éves fiatalember, bizonyos Moyses Márton következik. (Szülőföldjén a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont kertjében mindhárman együtt néznek farkasszemet a báván bambuló utókorral.)
Így megy ez itt Közép-Európában.
Arra a nagyon emlékezetes 1989. március 15-ére írta az én régi-régi barátom, Döbrentei Kornél Átpingált március című, híressé lett versét. („Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda…”) A nemzeti szellemű eszmevilág kisajátítása és kisajátítói ellen írott sorok („inkább a tűzharc: Jan Palach főnix-lángja”) közül elénk csapódik a mitikus, szent tűzmadár legendája: a hamvaiból föltámadó szárnyalás örökléte.
Igen, végső soron ebből áll az egész létezésünk. Születés előtt és halál után is. Mindig. Egyfolytában. A költők és a hősök ugyanúgy cinkosok, mint a bármit közösen elkövetők vagy a szeretők. A főnix-lét és a főnix-sors pedig olyan mélyen közép-európai, hogy e tárgykörből alighanem igen jól menő tanszéket nyithatnánk a földkerekség bármelyik egyetemén.
Ma, közeledvén a kommunizmus áldozatainak február 25-i emléknapja, újra megkoszorúzzák Bauer Sándor 2012 óta álló Mátyás téri mellszobrát, és gondolunk – szó is esik róluk – Palachra és Moyses Mártonra is.
Vajon a közép-európai főnix-menüre is?
Mert állandó fogás ez, speciálisan helyi, közép-európai módra elkészítve, József Attilával és Latinovits Zoltánnal, Csurka Istvánnal és a Marosvásárhelyről a Nyugati pályaudvar elé került magyarmentő Puczi Bélával – és a többiekkel együtt. Akiket életükben megaláztak-mocskoltak-semmibe vettek, így-amúgy a kétségbeesésbe, a kiábrándultságba, netán a halálba hajszoltak, üldöztek, így-amúgy megaláztak – és akik főnixmadárként hozzák újra meg újra vissza az Időt, makacsul, fáradhatatlanul, Ami őket – és csakis őket – igazolja.
A főnix közép-európai módra különleges fogás. Ha úgy teszik, egészen különlegesen fura, páratlanul nagyszerű ínyencfalat. Hogyan, miként, mennyire? Elég, ha mi értjük.
A szerző író
