A monumentális esszéfilm főhőse egy kitalált magyar zsidó építész: Tóth László (Adrian Brody), aki a holokauszt idején menekül a koncentrációs táborból, és sikerül eljutnia Amerikába, ahol unokatestvére (Alessandro Nivola) várja. Kapnak egy közös munkát is: egy dúsgazdag építési vállalkozó, Van Buren (Guy Pearce) könyvtárszobáját kell átépíteniük, de az elkészült munka első fogadtatása nem éppen kedvező. Tóth László, aki Európában elismert építésznek számít, kénytelen a hajléktalan szállóra költözni, és nehéz fizikai munkát vállalni.
Adrian Brody a kitalált építész Tóth László szerepében
Fotó: UPI media/Matthew Johnston
Míg aztán egyszer csak Van Buren néhány építésznek megmutatja a könyvtárszobát, amit tetszéssel fogadnak. A vállalkozó ezek után megbízza a menekült építészt, hogy birtokán felépítse anyja emlékére a Van Buren Központot, amely egy olyanféle egyházi centrum,amilyeneket ma már sokfelé építenek Európában is, hogy minél több embert vonzzanak a templom köré sportolási lehetőségekkel és kulturális tevékenységeket szolgáló terekkel.
Miközben az építész gigantikus tervet dolgoz ki, még mindig várja, hogy felesége, Erzsébet ( Felicity Jones) és unokahúga, a néma Zsófia (Ariane Labed) Európából megérkezzenek, mivel ők más táborokból és máskor szabadultak. De Van Buren segít nekik, és egyesül a család.
A forgatókönyvírók elsősorban magyar építészek életrajzi adatait használták fel a történetben, így találkozunk olyan fordulatokkal, amelyek Breuer Marcell, Moholy Nagy László vagy Goldfinger Ernő életeseményeire emlékeztethetik a nézőt, és igyekeznek érzékeltetni a bús magyar sors mibenlétét.
Tóth Lászlónak így nem csak az a drámája, hogy zsidó a holokauszt idején, hanem az is, hogy magyar és zsidó bevándorló Amerikában, akinek több jut az elutasításból, mint az elfogadásból, és az előbbire tipikus magyarként úgy reagál, hogy összerándul, összehúzza magát. Bevonul a csigaházába.
Az európai hírű építész nehéz fizikai munkát kénytelen végezni – sorsában sok emigráns a saját sorsára ismerhet
Fotó: UPI media/ Victoria Lennox
Keservesen halad az építkezés, mindig történik valami, mindig van, aki kétségbe vonja a szakértelmét, a munkája tökéletességét, az ép elméjét, vagy bármit, vagy nem érti, hogy mit akar felépíteni, vagy csak utálja, mert utálja. Máskor baleset éri az építőanyagot szállító szerelvényt, munkások halnak meg, és leáll munka – úgy tűnik,örökre.
Látjuk már, mihez kell az emberfeletti hit, a szenvedély, miért kell kicsit legalább őrültnek is lennie annak, aki valami nagyot akar építeni. Mert másképp nem lesz belőle semmi.
De Lászlónak a magánélete sem egyszerű. Gyönyörű, okos felesége tolószékbe kerül az elégtelen táplálkozás miatt kialakult csontritkulás okán, miközben nem találja a helyét Amerikában, mert Amerika akkor már rohadni kezd, már semmi sem olyan, mint régebben volt.
Nem csak magos Déva várát bajos felépíteni, a Van Buren Központot sem egyszerű
Fotó: UPI media/Matthew Johnston
Miközben az építkezés araszol, múlnak a hatvanas-hetvenes évek a filmben. Sok olyan történelmi filmet láttunk mostanában, amelyeket nézve úgy gondoljuk, hogy az alkotóknak lövésük sem volt a korról, amit meg kellett volna jeleníteniük, Brady Corbet filmje nem ilyen. Ez a film emlékszik arra, hogy mit szerettünk a huszadik században, főleg a hatvanas-hetvenes években. Hogy milyen volt a művészet, milyenek voltak akkor a művészi fotók, az aktok, a művészfilmek, a zenék, és hogy ütött át rajtuk a szenvedély.
Nem meglevő régi emlékeket sorjáztatnak, hanem újraalkotják a múltat, megidézik a régi hangulatokat, és ezáltal a nézőkben a régről feltörő érzelmeket. Ezért nehéz egyben végignézni a filmet, mert folyton átcsapnak rajtunk a saját érzelmeink hullámai.
László nemcsak az építkezéssel, a saját heroin-függőségével, a felesége betegségével, és azzal birkózik, hogy mindig van, aki nem fér el tőle, és ott van fő ellenfélnek Harrison Van Buren, az első olyan ember Amerikában, aki bízni kezdett az építészben, de azért sosem tudott belenyugodni abba, hogy a férfi izgága, néha nehezen kezelhető, kompromisszumot egyáltalán nem akar kötni.
Adrian Brody ( Tóth László) és Felicity Jones (Erzsébet) közös jelenetei nagyon erősek
Fotó: UPI media/Matthew Johnston
Az építési vállalkozó le akarja uralni őt. Amennyire lenyűgözi a tehetsége, a belső szabadsága, annyira utálja is érte, és irigy is rá. Milyen kiábrándító, hogy László az Újvilágban lényegében ugyanazokba korlátokba ütközik, mint ott, ahonnan jött.
De ez már nem feltétlenül csak a huszadik század alapélménye, hanem lehet egyúttal a mai alkotó kiszólása is, miután megtapasztalta, hogy különféle indokokkal azelőtt sosem látott korlátok között mozoghat, gondolkozhat, beszélhet.
Az 1980-ban játszódó jelenetsor már nem sikerült olyan erősre, mint a hatvanas-hetvenes évek megjelenítése, beleértve a találkozást is a carrarai márványfaragóval, aki korábban partizán volt.
De a Velencei Biennálén a Van Buren Központ terveivel és fotóival résztvevő már idős, kerekes székes építész képviseletében unokahúga arról beszél, hogy ezt az épületet, a kis helyiségekkel a lyukszerű ablakokkal az a lágerélmény ihlette, amely a huszadik század egyik alapélménye. A bezártság a sivár falak közé, ahol az ember magányos, csak a természet, amit a természetből láthat a réseken át, csak az van vele. Tóth Lászlót ez az élménye ihlette, ezt dolgozta fel, amikor megalkotta a philadelphiai épületet, amelybe rengeteg folyosót tervezett, megmutatva, hogy számos út vezethet embertől emberig, tőle a feleségéhez például.
Objektum doboz
Igazán örülhetünk az olyan filmeknek, amelyekben már művészi-építészeti alkotásként jelenik meg a lágerélmény, különösen, ha olyan nagyszerű színészi alakítások hitelesítik, mint AdrianBrodyé, aki egyébként anyai ágon magyar származású, Felicity Jones-é vagy Guy Pearce-é. Méltán jelölték mindhármukat Oscar-díjra, amiként a többi jelölés is megérdemelt, a legjobb rendezőé, a legjobb eredeti forgatókönyvé, a legjobb operatőré és a legjobb rendezőé, de nekünk persze a legjobb vágás jelölése a legkedvesebb, hiszen a magyar Jancsó Dávid munkáját ismerték el így. Tény, hogy nagyon izgalmas megoldásokat láthatunk, áttűnéseket, montázsokat, szép hosszú snitteket, máskor szűkszavú rövid képsort, szinte csak egy elnyújtott fotót, amiből persze rögtön tudjuk, miről van szó.
Izgalmas, inspiráló,különleges műfajú film tehát A brutalista, amelynek jelentős részét Magyarországon forgatták, és kisebb szerepekben többek közt Vilmányi Benett, Szőke Abigél és Sztarenki Dóra is látható benne.
A brutalista – The Brutalist – 2024
Amerikai filmdráma – 215 perc
Rendezte: Brady Corbet
8/10
