„Aki ma szól Jókairól, különös felelősséggel kell szólania” – ezzel a fél évszázad múltán is érvényes, okító önfegyelmezéssel kezdte a Jókai-olvasás állomásairól szóló (Életképforma és regény főcímű) tanulmányát Németh G. Béla az író születésének 150. évfordulóján, az Irodalomtörténetcímű folyóiratban. A felelősség oka, hogy a 19. századi klasszikusok közül talán Jókai az, aki a széles olvasóközönség körében leginkább él és hat. „Elhallgatni, elfedni művészetének […] árnyoldalait, melyeket az eddigi kritika ellene felhozott, éppúgy helytelen volna, mint nagyszerű epikájának egyetlen értékét is veszni hagyni.”
Mást értettünk persze 1975-ben „széles olvasóközönség” alatt, mint 2025-ben. Itt nemcsak az olvasásszociológiai kutatásokra hivatkozhatunk, de a Jókaival (és a tananyagban betöltött szerepével) szembeni támadásokra is, melyek legfőbb „sántasága”, hogy a „hozzáértők” sem ismerik „hozzáértésük” tárgyát – mert támadni könnyebb, mint valóban olvasni. Másrészt a posztmodernnel megkezdődött az újraolvasások kora, mely a posztmodern után is tart (azt feltételezve, hogy létezett posztmodern): egy-egy jeles évforduló alkalmat ad a klasszikusok újraértelmezésére. S igen, ehhez szintén olvasni kell! Erre ma is inkább az „öregek” képesek, a középgeneráció homályos emlékeket őriz az iskolai kötelezőkről, az ifjak meg úgy irtóznak a nyomtatott betű minden formájától, mint I. Ferenc császár (és magyar király), aki 1801-ben felállította a sajtórendőrséget, s 1810-es rendelete teljes tilalmat írt elő a mulattató könyvekre: a szépirodalomra, költői művekre, regényekre és humoros írásokra. Irányelve szerint „gondos kézzel biztosítandó […] a gyámoltalanok szíve és feje a förtelmes fantázia romlott szülöttei, önző ámítók mérges lehelete s fonák elmék veszélyes agyrémei ellenében”.
Jókai mellett Németh G. Béla érve az, hogy „művének minél többszöri s minél többoldalú megvilágítása a közönség kritikai és történeti, művészeti és világnézeti ítélőképességének egyaránt kitűnő fejlesztő iskolája. A közönség ugyanis […] e kérdésben eleve nem csupán tájékoztatást váró hallgató vagy véleményre kíváncsi érdeklődő, hanem tevékenyen együtt gondolkodó vitatárs is lehet.” Az irodalomtörténésznek igaza volt, ahhoz viszont, hogy valaki „vitatárs” lehessen, föl kell készülnie a vitaanyagból. Úgy tűnik, a „Jókai 200” megmarad az irodalom „magánügyének”, mégsem mondhatunk le arról, hogy a sok hamis hír, abszurd és tragikomikus tett között egy-egy gondolkodásra ébresztő hang is megszólal.
Az említett tanulmányból számomra az egyik legfrappánsabb állításnak ez tűnik: „Jókait rendszerint kétszer tanuljuk meg szeretni. Először ifjú, szinte gyermekéveinkben, midőn irodalmat, alkotott világot, regényt, epikát tanulunk olvasni. Másodszor, midőn regényt, irodalmat, epikát ismerünk már sokat […] , s az alkotott világ mögött az alkotó világát, világélményét, világértését keressük.” Magam a gyermekévekben, alsó osztályos koromban kezdtem megismerni Jókait, az egyetemen aztán újra elővettem, bővítettem polcomon és szívemben a regények sorát, s nem érkezett el az a „meglehetősen hosszú életszakasz”, mikor nem szívesen nyúltam érte, mert kevéssé véltem volna érdekesnek. Most mégis belevágtam a Jókai-újraolvasó programba – talán mostanra értem meg rá, hogy világélményt és világértést is keressek benne. Nem azért, mert mintha a jelenkor nem kínálna ehhez megfelelő alapot, hanem azért, mert a múlt modelljei segítenek a jelen megértésében.
Nem Jókai műveiről beszélünk, hanem Jókairól – folytatódik az érvelés –, mert munkáit szinte „egyetlen mű variációinak érezzük, egyetlen egész más-más arcú részeinek, egyetlen magatartás más-más alkalmú megnyilvánulásainak”. Világirodalmi mércével is alig van párja nagyságában az életműnek, noha a Jókaiként emlegetett oeuvre – melynek összetétele ugyan társadalmi és művelődési rétegenként, generációnként és életkoronként változik – úgy tizenöt kötet lehet. Abban egyetért a folyton árnyalódó, de az első írói sikerek után egyezményesült kritika, hogy „a magyar történeti tudat és világérzékelés” lényegi kifejeződése jött létre műveiben; s hogy már jóval a pályája vége előtt megszületett az a nemzeti történeti látásmód és világkép, mely hosszú időre befolyásolta irodalmunk alakulását.
Ennek jellemzéséhez önmagában kevés a romantika vagy az annak határait áttörő, útkereső attitűd. Népszerűségét cselekménye és elbeszélői nyelve, anekdotázó kedve és karakterükben is jelképes figurái mellett a romantikus életképeknek köszönhette, melyek mindig visszatértek könyveibe, de a szó klasszikus értelmében vett romantikus regénye csak néhány van. (Ilyen Az arany ember, előtte a Mire megvénülünk, utána a Tengerszemű hölgy.) Jókai regényeinek inkább olyan romantikus elemei vannak, mint a belső kisrajzok füzére, az izgalmas-kalandos cselekményépítés, az ellentétes eszmék (s eszmények), jellemek és magatartások egyensúlyba kifutó variálása. Az előadás lírai személyes jellege már előre mutat, minként az „alakformálói biztonságérzet érzelmi fölénye”.
Nem kell sokat keresni, hogy lássuk: Mikszáthon is túl, belső reflektáltságában Krúdy felé; Móriczot is ösztönözte az övénél mélyebb életanyag-valóság nála szűkszavúbb megidézésére; már-már tudományos empirizmusában Füst Milán elődjei közt is ott lehet a neve; a kialakult fikciós szabályokat elvető modern regény részben Jókai történetiségének „történelmietlen” jellegéből ered; s szerepjátszása már szintén huszadik századi. Utolsó másfél évtizedében (a Tengerszemű hölgy után) valóban lehet olyan érzésünk, mintha újraírta volna önmagát, több részérték mellett akad azonban még egy egészen igazi gyöngyszem, a Sárga rózsa. Nincsen bonyolult kaland, nincsen humor, de van szenvedély és dráma – s máig nem nagyon került párja e regényesített lírai szociográfiának.
Sorolhatnánk még az „elavult” Jókai modernségét, végül csak arra válaszolnék röviden, hogy mire kíváncsi a fiatal, és mire az öreg? Jókairól az „ideák és nosztalgiák költőjeként” író Sőtér István a sikerek kulcsát abban azonosította, hogy leginkább a közelmúltban vagy a félmúltban érezte magát otthon, de nosztalgiája mellé látomásos jövőhit is társult. Nos, az öreg szinte a közelmúlt történéseként éli meg immár a régmúltat is, a gyerek pedig azt érzi, hogy felnőtt titkokat ismer meg. Jókai tehát egyszerre segít gyermekké lenni és felnőtté válni.
A szerző irodalomtörténész
