A modern társadalmak egyik központi célkitűzése a jólét növelése, amely a fejlődés és a haladás mozgatórugója. Ennek legfontosabb mérőszáma az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP), amely az ország gazdasági teljesítőképességét és az állampolgárok jólétét tükrözi. A fejlett országok, különösen az OECD tagállamai ebben kiemelkedően teljesítenek, és számos más gazdasági mutató szerint is a világ élvonalába tartoznak.
Érdemes megjegyezni, hogy a „jólét” (welfare), amelyet gyakran a GDP/fő-mutatóval mérünk, nem azonos a „jólléttel” (well-being), amely inkább a szubjektív életminőség és elégedettség mutatója. Utóbbi figyelembe veszi az egészséget, az oktatást és a társadalmi kapcsolatokat is. Dolgozatomban kimondottan a jólétre koncentrálok.
Egy fontos ellentmondás figyelhető meg a jövedelem és a termékenység között: míg a gazdag országokban kevesebb, addig a szegényebb országokban több gyermeket vállalnak az emberek. Például az Európai Unióban az egy főre jutó GDP értéke körülbelül 40 000 amerikai dollár, miközben a termékenység mindössze 1,5 gyermek/nő. Ezzel szemben Afrikában az egy főre eső GDP mindössze 1800 dollár, de a termékenységi ráta meghaladja a 4,4 gyermek/nő értéket.
Ezt az összefüggést a szakirodalomban gazdasági–demográfiai paradoxonnak nevezik. Az ellentmondás mikro- és makroszinten is megjelenik. A laikus várakozás szerint a gazdagabb országokban több gyermek születik, mivel jobb anyagi körülmények között könnyebb családot alapítani. A modern társadalmak egyik központi axiómája, hogy bármely probléma, így a termékenység csökkenésének a megoldását a nagyobb ráfordítás és a több pénz jelenti. Mindkét hiedelem téves, mivel a jólét születésellenes.
Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy ez az összefüggés nem merev szabály, mivel vannak kivételek. Egyrészt akadnak olyan országok, ahol egyszerre magas az egy főre jutó GDP és a termékenységi ráta. Ilyen például néhány gazdag öböl menti arab ország, mint Szaúd-Arábia (24 000 USD/fő és 2,6 gyermek/nő) vagy Omán (21 000 USD/fő és 2,8 gyermek/nő). Ezek az országok alapvetően tradicionális társadalmak, amelyek gazdagságukat az olajkészleteiknek köszönhetik, bár a termékenységi ráta náluk is folyamatosan csökken. A kivételek között különleges helyet foglal el Izrael, ahol az egy főre jutó GDP körülbelül 43 000 amerikai dollár, miközben a termékenységi ráta már harminc éve stabilan 3 gyermek/nő körül mozog. Ez az érték egyedülálló a magas jólétű, nyugatias országok között, és részben kulturális, részben társadalompolitikai tényezőkre vezethető vissza.
Számos olyan szegény országot találhatunk, ahol a termékenységi ráta meglepően alacsony. Ezek között Kelet-Európában említhetjük Moldovát (5000 USD/fő, 1,3 gyerek/nő), Bosznia-Hercegovinát (6000, 1,4) vagy Albániát (6000, 1,5). A Közel-Keleten hasonló példák közé tartozik Libanon (5000, 1,7) és Tunézia (4000, 1,9). Ázsiában Kína (12 000, 1,2), Irán (6000, 1,7) és Thaiföld (7000, 1,5) emelhető ki, míg Latin-Amerikában Brazília (7500, 1,7), Kolumbia (7000, 1,8) és Chile (15 000 USD/fő, 1,5 gyerek/nő). Ezek az országok többnyire modernizálódó, posztkommunista vagy perifériás régiókhoz tartoznak, ahol a modernizáció nem járt együtt jelentős jólétnövekedéssel.
A kivételek azt mutatják, hogy a termékenység csökkenését nem pusztán a jövedelem és a jólét növekedése, hanem általában a társadalom modernizációja okozza. Tradicionális társadalmakban – még ha az ország gazdag is – az emberek hajlamosabbak több gyermeket vállalni, míg modernizált társadalmakban, akár alacsony GDP mellett is, kevesebb gyermek születik.
Ez a mintázat nemcsak országok között, hanem országokon belül is megfigyelhető. A nagyvárosokban – amelyek a jólét és haladás központjai – általában alacsonyabb a termékenység, míg vidéken, ahol az élet tradicionálisabb és szegényesebb, az emberek több gyermeket vállalnak. Magyarországon például Budapest termékenységi rátája lényegesen alacsonyabb, mint az Észak-Magyarország régióé.
A szakemberek a gazdasági–demográfiai paradoxon okaként számos tényezőt hangsúlyoznak. Ezek közé tartozik a tanulmányi idő meghosszabbodása, amely késlelteti a családalapítást, valamint a munka és karrier prioritása. Emellett a lakhatás és a gyermeknevelés növekvő költségei is visszatartják a fiatalokat a gyermekvállalástól. A modern nyugdíjrendszerek is antinatalista hatásúak. Egyrészt biztosítják az idősek ellátását, így megszűnik az utódok létrehozásának az egyik fontos gazdasági oka. Másrészt a nyugdíjrendszer szabályai arra ösztönzik az embereket, hogy a gyermekvállalás helyett a karrierjükre és a jövedelmük növelésére koncentráljanak.
Gary Becker Nobel-díjas közgazdász rámutatott, hogy a gyermekvállalás értelmezhető befektetésként. A tradicionális társadalmakban a gyermekek hozzájárulnak szüleik gazdasági jólétéhez: alacsony nevelési költségek mellett a gyermekek munkaereje, valamint az időskori gondoskodásuk jelentős hozamot biztosít. Ezzel szemben a modern társadalmakban a gyermekvállalás csökkenti a fiatalok jólétét, hiszen a gyermeknevelés közvetlen (például oktatás, egészségügy, gyermekgondozás, lakhatás) és közvetett (például az anya kieső jövedelme) költségei rendkívül magasak, miközben a gyermekekből származó gazdasági haszon minimálisra csökken.
Ezek a gazdasági tényezők jelentős szerepet játszanak abban, hogy a jólét és a haladás csökkenti a gyermekvállalási hajlandóságot. A gyengülő gazdasági érdek mellett a hagyományos, pronatalista értékek eltűnése is fontos szerepet játszik a születésszámok csökkenésében. A tradicionális társadalmakban a sikeres reprodukció egyszerre volt külső elvárás és belső késztetés. Általános konszenzus uralkodott arról, hogy minden embernek viszonylag fiatalon meg kell házasodnia, és családot kell alapítania. Ennek a célkitűzésnek a sikertelenségét a társadalom és az egyén is kudarcként élte meg.
A jólét és a haladás azonban felszámolta ezt a hagyományos konszenzust. A reprodukcióra irányuló, külső nyomás mára jelentősen csökkent, amelyben jelentős szerepe volt a vallásosság visszaszorulásának. Ezzel párhuzamosan a házasságra és családalapításra irányuló, belső vágyat is egyre jobban elfojtotta a haladás. A modern társadalmakban a sikert egyre inkább az anyagi jólétben és a szakmai eredményekben mérik, nemcsak a férfiak, hanem a nők esetében is. Ez a változás alapvetően átalakította az életcélokat és a prioritásokat.
Míg a tradicionális társadalmakban a jólét szorosan összefonódott a család jólétével, addig a modern társadalmakban a hangsúly az egyén jólétére került. A gyermekvállalás elhalasztása, sőt a gyermektelen életmód ma már nem tekinthető kudarcnak, hanem egy szabadon választható életforma. A teheráni nyilatkozat (1968) elfogadása mérföldkőnek számított, mert először fogalmazta meg átfogóan a reprodukciós szabadság elvét, kimondva, hogy minden embernek joga van dönteni a gyerekeinek a számáról és születési időpontjáról. Ez a szabadság magába foglalta a gyermektelenséghez való jogot is. Ez az átalakulás ugyan növelte a reprodukciós szabadságot is, de egyúttal negatívan is hatott a családalapításra és a termékenységi rátára.
Tehát elmondható, hogy a gazdasági fejlődés és a haladás nemcsak anyagi szinten, hanem a társadalmi normák és értékek terén is mélyreható változásokat eredményezett, amelyek alapjaiban formálták át a gyermekvállaláshoz való viszonyt. Ez a folyamat egyszerre hordozza magában a haladás pozitívumait és a demográfiai kihívásokat, amelyekre a jövő társadalmainak választ kell találniuk.
Bencsik Gábor találóan írja: „A jólét sajátos csapdát állít: nagyszerű lehetőségeket kínál arra, hogy jól érezzük magunkat, egyre hatékonyabb módon újabb és újabb birtoklási és önkényeztetési vágyakat kelt, és lehetővé is teszi e vágyak kielégítését, de csak ha van pénzünk megfizetni. Márpedig a gyerek költséges, ráadásul elvonja az időt a pénzkereséstől is, az önkényeztetéstől is. A szegénységben a gyerek miatt nem kell lemondani a vágyainkról, hiszen azok kielégítésének gyerek nélkül sincs realitása. A jólétben azonban igen. Valaha a család anyagi biztonságának záloga volt a gyerek, ma a vágyakról való lemondásé.”
A jólét antinatalista hatása rendkívül nehezen kezelhető probléma. Az emberek nyilvánvalóan nem fognak lemondani a jólétről és a reprodukciós szabadságukról. Ezért ha ez a probléma egyáltalán megoldható, akkor csak rendkívül speciális, pronatalista intézkedésekkel tehető meg. Ezek közé tartozhat: a pronatalista nyugdíjrendszer, a főállású szülőség és gyermekvállalás mint erkölcsi kérdés. A modern nemzetek jövője nagymértékben függ attól, hogy a jólét és a gyermekvállalás közötti feszültséget milyen módon tudjuk kezelni.
A szerző filozófus, az MKT Demográfiai Szakosztálya elnökségének tagja
