A hunok eredete azonban továbbra is tudományos vita tárgya. A 370-es években hirtelen jelentek meg Európában, és megalapították a kor egyik legbefolyásosabb, de rövid életű birodalmát.
Egyes történészek úgy vélik, hogy a hunok a hunoktól származnak, egy nomád népekből álló szövetségtől, amely a Kr. e. 3. századtól a Kr. u. 1. századig uralta Kelet-Ázsia sztyeppéit. A Hun Birodalom Kr. u. 100 körül bekövetkezett összeomlása után azonban 300 év telt el, mire a hunok megjelentek Európában.
Ennek kiderítésére egy tudóscsoport 370 olyan ember maradványait elemezte genetikailag, akik mintegy 800 év alatt éltek. A vizsgálat a Kr. e. 2. századtól a Kr. u. 6. századig terjedő időszakra terjedő mintákra terjedt ki, beleértve a mongol sztyeppén, Közép-Ázsiában és az európai Kárpát-medencében található temetkezéseket.
Különös figyelmet fordítottak a 4-6. századi leletekből nyert 35 újonnan szekvenált genomra, köztük a hun korszakból származó egyedi, kifejezett nomád jellegzetességekkel rendelkező temetkezésekkel.
A vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy a hunok érkezése után nem jelent meg jelentős ázsiai vagy sztyeppei eredetű népesség a Kárpát-medencében. Azonosították azonban a „keleti típusú” hagyományok szerint eltemetett emberek egy kis, de elkülönülő csoportját, akiknek genetikai markerei kelet-ázsiai gyökerekre utaltak.
A közös DNS-szegmensek (azonos eredetűek, IBD) elemzése váratlan felfedezéshez vezetett: az európai hun korszak több tagja genetikai kapcsolatban állt a késői Hun Birodalom elitjével.
A tanulmány egyik szerzője, Guido Alberto Gnecchi-Ruskone, a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet munkatársa elmondta, hogy őt és kollégáit „meglepte, hogy a Hun-korszakban Európában élő emberek közül csak egy kis számú ember mutat kapcsolatot a Hunok magas rangú képviselőivel. Ebbe a kapcsolatba tartozik egy olyan személy is, akit a legnagyobb teraszos sírban temettek el, amelyet valaha hunnu kontextusban találtak”.
A tanulmány a HistoGenes projekt része volt, amely különböző intézmények – köztük a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet – genetikusait, régészeit és történészeit tömörítette. A tanulmányt a Proceedings of the National Academy of Sciences című tekintélyes folyóiratban tették közzé.
A hunok és a hunnuk között azonosított kapcsolat azt jelzi, hogy a hunnu elit egyes tagjai valóban a mongol sztyeppékről származó magas rangú hunnuk leszármazottai lehettek. Összességében azonban az európai hun társadalom genetikai képe sokkal változatosabbnak bizonyult.
„Tanulmányunk azt mutatja, hogy a hunok nem csak tömegesen költöztek nyugat felé, hanem az évszázadok során fokozatosan keveredtek Eurázsia különböző népeivel” – magyarázta Rácz Zsófia a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem társszerzője.
Annak ellenére, hogy a hunok között voltak a hun elit leszármazottai, a tanulmány megerősítette: birodalmuk lakossága genetikailag heterogén volt. Különösen a hunok 5. századi temetkezései mutatnak kulturális és genetikai sokszínűséget, ami megerősíti a környező népekkel való kölcsönhatásaik összetett dinamikáját.
Érdekes módon a kutatók a hunok vándorlását a két évszázaddal későbbi avarok Európába érkezésével is összehasonlították.
„Az avarok azután jelentek meg, hogy kelet-ázsiai birodalmukat a törökök elpusztították, és leszármazottaik jelentős része egészen a 8. század végéig megőrizte kelet-ázsiai gyökereit” – mondta a tanulmány társszerzője, Walter Pohl, az Osztrák Tudományos Akadémia munkatársa. – Ezzel szemben a hunok hosszú utat tettek meg, és nyugat felé haladva különböző népekkel keveredtek”.
Miután létrehozták birodalmukat, a hunok fenyegetést jelentettek a szomszédos népekre, köztük a rómaiakra. Katonai sikereik a hirtelen megjelenés illúzióját keltették, de a tanulmány szerint valójában a vándorlásuk fokozatos és rejtett volt. Évszázadokon át keveredtek a helyi közösségekkel, mielőtt Attila vezetésével hatalomra kerültek.
A tanulmány társszerzője, Zuzana Hofmanova, a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet munkatársa szerint „annak ellenére, hogy a hunok jelentős befolyást gyakoroltak a politikai tájra, genetikai lábnyomuk – az elit temetkezések kivételével – korlátozott maradt”.
A korabeli emberek többsége európai származású volt, a helyi hagyományokat folytatta, bár az idegen sztyeppei népek hatása is jelen volt. Johannes Krause, a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet archeogenetikai osztályának igazgatója hangsúlyozta, hogy a genetikai kutatások fontosak a történelem pontosabb megértéséhez, és „lehetővé teszik számunkra, hogy megoldjuk az ősi népek eredetével kapcsolatos régóta fennálló kérdéseket”.
