Az olvasásról olvasom, hogy képességének elvesztése (a nem-olvasás, a képernyőről való felületes információszerzés) nemcsak a világot leegyszerűsítő értelmezéshez, és az értelemvesztéshez is vezet, hanem a mások iránti empátia készsége sem fejlődik bennünk.
„Felületességem” abból fakadhat, hogy párhuzamosan több könyvet olvasok. Talán nem is felületesség ez, mert az asszociációs lehetőségeket mélyíti, s megtanít összefüggéseket látni. Egyre gyakrabban tanít alázatra: gyakran kiderül, hogy amiről azt hittem, „eredeti” (legyen akár a sajátomnak hitt felismerés), arra már más is rájött – vagy egy tetszetős kép és hasonlat forrása nem az a szerző, akitől olvastam.
Így járt Nemes Nagy Ágnes is: A vers mértana című esszéjében felidézte Friedrich Chladni német fizikus 18. század végi kísérleteit, mikor az eltérő hanghullámok különböző geometriai alakzatokká rendeződtek a lemezeken. A hegedűhang frekvenciájára feleltek a szimmetrikus hangmonogramok. Megörült a költészet és geometria kapcsolatát bizonyító felismerésnek, míg eszébe nem jutott Babits, aki Juhász Gyuláról írta, hogy „(benne) a sok benyomás, mint finom szemcsék a Chladni lemezén, mint nyugodt tó néma karikái, ritmikus ringássá elegyül”. Aztán a kezébe került a következő Arany János-idézet: „Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny, s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze: úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával.” – Az „öntudatlan eltolvajlás” tehát nemcsak nála működött, de Babitsnál is. Ugyanakkor megerősítette saját felismeréseit a művészi „szabályosság” törvényeiről.
Montaigne esszéinek világát magyarázva sokáig hivatkoztam André Gide jellemzésére, amikor a könyvműveltségről írt. Már a 16. században – de az évszázaddal korábbi erazmusi tradíciót megelőzően Aquinói Tamásnál, s még sok száz évvel korábban Augustinusnál – is gyakori volt az idézetek használata az érveléshez. Montaigne azonban megjegyezte, hogy „hiába tömjük meg bendőnket hússal, ha nem emésztjük meg, ha nem válik vérünkké, nem táplál”. S ehhez emelte hozzá Gide a számára kedves képet, mikor a szerző magát a méhhez hasonlította, amely „itt is, ott is fosztogatja a virágokat, de azután mézet sző zsákmányából, s ez már egészen az övé”.
Igen szépnek, érzékletesnek – és eredetinek tartottam. Aztán olvasom Seneca Erkölcsi leveleit. A 84. levélben ugyan panaszkodik a római államférfi és sztoikus bölcselő, hogy a sok olvasás ellustítja a testet, ám azt egy percre sem hagyja abba. Az olvasás melletti érv, hogy ne elégedjen meg pusztán önmagával, de ismerje meg mások felfedezéseit, s töprengjen el azon, mire kell még rájönnie. Ha a szellem belefárad a tanulásba, az olvasás úgy frissíti föl azt, hogy a tanulásról lemondana. „Csak” írni, de „csak” olvasni sem szabad, fölváltva kell írni és olvasni: az egyik kimerít, a másik felold. A harmadik érve pedig bizonyítja, hogy az idézett méh-hasonlatot Montaigne Senecától kölcsönözte – Seneca pedig Vergiliustól (az Aeneisből emelt át egy idézetet).
„Mondják, a méheket kell utánoznunk, akik ide-oda röpködnek, s gyűjtik a méz előállítására alkalmas virágokat, azután amit behordtak, elrendezik, sejtek szerint szétosztják, és ahogy Vergiliusunk írja: rekeszekbe sűrítik a csorgó mézet, s édes nektárral töltik meg a lépet.” Némi kitérő után úgy folytatja, hogy amit különféle olvasmányokból összehordtunk, szét kell választani, majd szellemünk erőfeszítésével új minőséget kell belőle létrehozni. Amit olvasunk („felhörpintünk”), ne maradjon az idegen, hanem „emésszük meg őket”. Ha „csak” olvassuk, megmaradhat az emlékezetünkben, ám ha részünkké tesszük: a szellemünkké válik.
Persze, a virágok „fosztogatásához” előbb a virágkertbe kell mennünk! Belénk ivódik úgy is az élmény, ha gyönyörködünk az illatukban. S szeretnénk, ha gyönyörünkben nem maradnánk egyedül.
A szerző irodalomtörténész
