Bizonyára mások is vannak úgy, hogy elgondolkodnak azon, hogy egy problémát, amely talán közvetlenül nem is érinti őket, hogyan lehetne megoldani. Szerintem ez egy tipikusan mérnöki gondolkodás, a mérnökök azok, akik keresnek maguknak valamilyen megoldandó feladatot, és akkor érzik jól magukat, ha azt sikerül is megoldaniuk (de lehet, hogy ez így van más szakmák, például fizikusok, matematikusok, kutatóorvosok esetében is).
Én magam sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehetne a kialakult ukrán helyzet megoldása, mire törekednék, ha ukrán lennék? Mint kívülálló, racionálisan tudok gondolkodni, de élettapasztalatom, hogy az emberi döntéseket nem a racionalitás, sőt nem is az anyagi érdekek, hanem alapvetően az érzelmek vezérlik, az érzelmek felülírják a racionalitást.
A mostani háború egyik gyökere az orosz-ukrán szembenállás évszázadokra visszanyúló története. Az orosz, az ukrán és a fehérorosz nép közös gyökere a Kijevi Rusz, amelyet 882-ben alapítottak a viking eredetű varég vezérek. A Kijevi Rusz a középkori Kelet-Európa egyik legnagyobb és legerősebb állama volt, de fokozatosan szláv többségűvé vált. Fénykorát Bölcs Jaroszláv (979–1054) idején élte, aki megalkotta az első orosz írásos törvénykönyvet, megerősítette a kereszténységet, megépítette a Szent Szófia-székesegyházat (1037), amely a pravoszláv kereszténység egyik központja lett. Halála után (1054) fiai egymás ellen kezdtek harcolni a hatalomért, végül a Ljubeci Kongresszus (1097) hivatalosan is elismerte, hogy a Kijevi Rusz több fejedelemségre bomlik, amelyek öröklődően különálló egységek lesznek. Ekkor kezdett szétválni a korábbi egységes Rusz három állammá, mely szétválást a mongol támadást véglegesített.
1240-ben Batu kán támadása következtében a Kijevi Rusz széthullott. Helyén három fő politikai és kulturális központ alakult ki. A Baltikum és Észak-kelet felé a Vlagyimir-Szuzdali (később Moszkvai) Fejedelemség, amiből a mai Oroszország keletkezett. Nyugatra a Halics-Volhíniai Fejedelemség jött létre, ami Lengyelország és Litvánia befolyása alá került, e terület lett később Ukrajna. Végül az északi fejedelemségekből, amelyek Litvániához, majd Lengyelországhoz kerültek, alakult ki a mai Belaruszia, vagyis Fehéroroszország. A befolyási övezetek kihatottak a beszélt nyelvre is. Az ukrán nyelvet jelentős lengyel, litván és oszmán hatás érte, emiatt nyelvtanilag közelebb áll a belaruszhoz és a lengyelhez, mint az oroszhoz. Az ukrán identitás kialakulásában jelentős szerepet játszottak a zaporozsjei kozákok, akik 1654-ben Bohdan Hmelnickij kozák hetman (uralkodó és hadvezér) vezetésével szembe fordultak az őket elnyomó lengyelekkel és az orosz cárhoz fordultak segítségért, vagyis csatlakoztak a cári birodalomhoz. Ennek 300. évfordulója alkalmából ajándékozta 1954-ben, Hruscsov a Krímet Ukrajnának.
Az ukránok eleinte autonómiát élveztek, majd egyre inkább orosz elnyomás alá kerültek. Az ukrán nemzeti tudat – mint más európai országokban, közöttük hazánkban is – a 19. században erősödött fel, amiben jelentős szerepet játszottak a romantikus írók, közülük kiemelhető Nyikolaj Gogol (1809–1852), akinek nálunk is jól ismert műve a Tarasz Bulba a kozák hősiességet és a lengyelek elleni ukrán szabadságharcot mutatja be.
Az első világháború végén (1917–1921) Ukrajna kísérletet tett az önálló államiság megteremtésére, de belső megosztottság, nagyhatalmi beavatkozás és a bolsevik Vörös Hadsereg támadása miatt ezt nem tudta megvalósítani, és végül szovjet tagköztársasággá vált. Ugyanez megtörtént a második világháború végén is, amikor Stepan Bandera vezetésével az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) harcolt előbb a náci Németország, majd a szovjet hadsereg ellen, de a végeredmény nem változott, Szovjetunió könyörtelenül felszámolta az ukrán függetlenségi törekvéseket. Végül Ukrajna függetlensége csak a Szovjetunió 1991-es felbomlásával vált valóra, ám történelmi örökségként jelentős etnikai heterogenitás jellemezte a most már független országot.
Egy ilyen helyzetben, a történelem ismeretében, Ukrajnának ragaszkodnia kellett volna a semlegességhez és az Oroszországhoz való jó viszonyhoz, amit Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett második elnöke a következőképpen fogalmazott meg: „Ukrajna történelmileg az euroázsiai kulturális és gazdasági tér része. Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival. Meggyőződésem, hogy Ukrajna az eurázsiai gazdasági integráció egyik vezető szerepét töltheti be.”
Ezt az elvet, vagy inkább programot azonban Ukrajnának nem sikerült megvalósítania. A szélsőséges nacionalisták és a NATO nyomulása végül Ukrajnát szembe fordították Oroszországgal, amelyben döntő fordulatot a Janukovicsot elkergető, amerikaiak által vezérelt, 2014-es kijevi puccs jelentett. Ukrajna potenciális NATO-tagsága az oroszok számára a végső vörös vonal volt, ráadásul még az ukrán lakosság kétharmada is a NATO-csatlakozás ellen foglalt állást.
Az ukrán lakosságban nyilván él egy illúzió (mint ahogy bennünk is élt), hogy a nyugati csatlakozás majd felemeli őket, Trump 500 milliárd dolláros követelése azonban talán józanítóan hatott: a Nyugat nem jóléti intézmény, hanem – mint történelmi múltja is mutatja – igyekszik más országokat kihasználni, amennyire lehetséges. Ha durva is Trump követelése, az Unióé ugyanez lett volna, vagy lesz is, csak legfeljebb udvariasabb köntösbe öltöztetve.
Lehet, hogyha az oroszok hagyják Ukrajnát tenni, amit akar, az ukránok egy idő múlva, miután rájönnek, hogy milyen sorsot szán számukra Trumppal vagy anélkül, a kollektív Nyugat, boldogan siettek volna vissza Oroszország anyácska kebelébe, de hát a történelem nem így alakult.
A jelenlegi helyzetben, ha lenne Ukrajnának egy nemzetileg elkötelezett, de nem szélsőségesen nacionalista politikai ereje, akkor először is meg kellene szabadulniuk Zelenszkijtől és csapatától, majd Moszkvába utazni és kihagyni a békekötésből a nyugatiakat. A területi kérdéseket könnyen meg tudnák oldani, hiszen a Krímet Ukrajna nászajándékként kapta, és ha egyszer a házasság felbomlott, jogos, hogy a nászajándék visszakerül. Ami pedig a keleti, most már az oroszok által elfoglalt területeket illeti, arról Ukrajna nyugodt szívvel lemondhatna, hiszen azt főleg oroszok lakják, nélkülük egységesebb a nemzet és Ukrajna így is ötször nagyobb területtel kerül ki az osztozkodásból, mint amekkorával 1654-ben az Orosz Birodalomba belépett.
Ez után a Nyugathoz fordulhatnának, hogy mivel ők egy a Nyugat és Oroszország közötti proxiháborúban a faltörő kos szerepét vállalták, feláldozva több százezer fiatal életet és leromboltatva infrastruktúrájuk nagy részét, most, hogy a Nyugat lassan belátja, hogy a további keleti terjeszkedésnek vége, illendő, hogy Ukrajnának kártérítést fizessenek. A többszázezer halottat ugyan nem tudják feltámasztani, viszont a helyreállítási költségek akár 500 milliárd dollárt is kitehetnek, amit a kollektív Nyugat szíveskedjen Ukrajnának átutalni.
Ezt követően lehetne arról tárgyalni, hogy miként juthat hozzá a Nyugat Ukrajna természeti kincseihez, természetesen úgy, hogy csak a befektetésekkel arányban álló profitot viszik ki az országból.
Az elmondottaknak az az alternatívája, hogy a háború folytatódik és megvan annak a lehetősége, hogy Ukrajna még több területet fog veszíteni.
Ez lenne egy racionális gondolkodás, de mint a cikk elején hangsúlyoztam, a döntéseket az érzelmek, és nem a racionalitás vezérli.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
