– A Féletmű-turné kapcsán ön úgy fogalmazott, hogy ez most olyan, mintha kirándulás közben felmászna egy kilátóba, és onnan körülnézne. Engem nagyon érdekel, mi látszik, mi érződik a kilátóból a dalszövegírással, zenéléssel, énekléssel töltött huszonöt évből, a dalokból és abból, ahogy ön élt-él?
– Ez egy kicsit olyan kérdés, mint amikor az ember huszonöt év után találkozik egy ismerőssel. és megkérdezi, hogy mi a helyzet veled, mi történt, amióta nem találkoztunk. A választ egy meg nem írt könyvvel lehetne megadni. Mivel ideális esetben a jelenben igyekszem létezni, ezért elsősorban az mondhat valamit a régi és még régebbi dalokról, hogy ebben a pillanatban mit mondanak nekem, vagy annak, aki meghallgatja őket. Szerencsére úgy érzem, hogy a legtöbb most is működik, nem csak érdekes korlenyomatként.
– A drámák, versek, prózák és dalszövegek esetében az igazán jó szövegek terhelhetők. Ahogy múlik az idő, egyre több jelentés rakódik rájuk, vagy éppen abban segít nekik az idő, hogy felfedjék a legmélyebb titkaikat. Ön is találkozott ezzel a jelenséggel, amikor újra elővette a régebbi dalokat?
– Az tűnt fel, hogy sok olyan szöveg volt/van, amiből ma sokkal többet, univerzálisabb és aktuálisan is igazabb dolgokat hallok ki, mint amikor írtam őket, sőt mintha akkor fogalmam sem lett volna, hogy miért írom, csak valami kikényszerítette belőlem őket. Ilyenek pl. a Te meséd, az Atombomba vagy mondjuk a Hangerő. Mondjuk sok elmélkedésre nincs most idő, úgyhogy annak tudok fájdalmasan örülni, hogy rengeteg mindent ki kell hagyni, amivel úgy vagyok, hogy ezt is el kéne játszani a koncerteken, meg ezt is, de ezt aztán mindenképpen. De egy koncert sajnos vagy szerencsére nem lehet négy és fél órás.
Krézi Srác 25 címmel Féletmű-turnéra indul Szűcs Krisztián
Fotó: Szűcs Krisztián archívumából/Krézi Srác 25
– Kik lesznek a társai a színpadon?
– A frappáns képzavarral, a Szűcs Krisztián szólózenekarnak nevezhető csapatban Hosszú Gábor barátom basszusgitározik, akit 1991 óta ismerek, és együtt csináltuk a legelső zenekarunkat a gimnáziumban, de van egy saját zenekara is, amelyben frontember, a mostanában sajnos szünetelő legendás Uzipov, amit én is nagyon szeretek. Emellett ő volt a felelős rengeteg HS7 (Heaven Street Seven) és Szűcs-klippért is, valamint a teamünk vizuális felelőse.
A dob mögött Mihalik Ábel, aki sok helyen játszik, és játszott, többek között a Kispál és a Borzban és a Kiscsillagban, illetve producerként is tevékenykedik.
A billentyűs Benkő Dávid, aki szintén sokat látott zenész, többek között a PASO-ban, és a Subtonesban játszik. Új harcostársunk pedig nem más, mint Egyedi Péter szólógitárosként. Őt sem kell nagyon bemutatni, hiszen ő volt a kultikus Óriás zenekar énekes szíve és lelke, de szintén alappillére volt az egykori Isten Háta Mögöttnek, és neki is van szólóprojektje MMAMT néven, arról nem szólva, hogy ő is működik producer/hangmérnökként.
Összegezve tehát rajtam kívül van két frontember-énekes, és két profi vokalista a csapatban, illetve mindenki a saját posztján kívül még két-három hangszeren játszik nagyon kompetensen. Ebből is kitűnhet, hogy szerencsére nem pusztán profi hangszeres zenészek, hanem univerzálisan, zenében gondolkodó egyéniségek. Mondhatnánk, hogy ez egy szupergroup, csak nem szeretjük a túl nagy szavakat. Éppen ez is lehet a garancia arra, hogy amikor nincs rá szükség, akkor senki nem akarja „megvalósítani önmagát”, tehát pl. a HS7-számokat szándékosan az eredeti verzióhoz hűen fogjuk eljátszani, amit sokszor még a HS7-ben sem tettünk.
A 25 év terméséből akár négy és fél órás koncert is lehetett volna Szűcs Krisztián szerint
Fotó: 24 press/Szűcs Krisztián archvumából
– Új dalokra is számíthatunk a koncertkörúton?
– Természetesen lesznek a szólóprodukció új dalai is, illetve pl. a Budapest Bár számára írt dalom olyan formában, ahogy még senki nem hallhatta. Emellett sok koncerten lesznek vendégeink rotációban.
A Momkultban Beck Zoli (30Y), Bödőcs Tibor standupos, író és Szálinger Balázs író, akikkel egy lecsupaszítottabb, bensőségesebb hangszerelésű blokkban „interaktálunk”, ami érzelmileg és dinamikailag is fontos dramaturgiai része a koncertnek. A hab a tortán pedig a Heaven Street Sevent nem csak szellemében, hanem fizikai valójában is képviselő Takács „Jappán” Zoltán barátom, az egykori HS7 billentyűse és producere, aki zongorázni fog egy zenei blokkban.
– Az egyik legismertebb dalának a címe (Gesztenyék alatt) egy olyan dalt idéz, amelynek egy részlete Orwell 1984 című regényében szerepel. Adódik a kérdés, hogy milyen könyvek, szépirodalmi szerzők hatottak-hatnak önre és a dalaira?
– Alapigazságnak tűnt az elmúlt százvalahány évben, hogy egy a világra eszmélő fiatal gondolkodását, világlátását a legkomolyabban többek közt az olvasmányai alakítják. Mondjuk, a mai tinédzserekkel túlnyomórészt már valószínűleg nem egészen ez van, de nekem vannak olyan könyveim, amiket olvastam harminc éve, tizenöt éve, és ebben a pillanatban is ezt olvasom. Ilyen például az Ördögök Dosztojevszkijtől. Az említett 1984-ről valamint Anthony Burgess disztópiáiről két szakdolgozatot írtam, tehát van hozzájuk kötődésem.
Persze nemcsak a zene, az irodalom, hanem a filmművészet, vagy a festészet is nagyon komoly hatást tud kifejteni. Tarkovszkij filmjeiből konkrét idézetek szerepelnek például tizenvalahány éves HS7-számokban, például az Egoistában, de így járt József Attila is, akinek a hatása örökérvényű minden magyar anyanyelvű ember számára. Kis szentségtöréssel élve, szerintem ő a magyar költészet Beatles-e, akármilyen elcsépelten hangzik is ez, és sok verse ordít megzenésítésért.
Vagy Ingmar Bergman, aki valószínűleg egyike a 20. század három legfontosabb rendezőjének írt olyan könyveket (A legjobb szándékok, Vasárnapi gyerekek, Laterna magica), amelyek számomra klasszikus íróvá is teszik, egy polcon mondjuk Bulgakovval, akinek A fehér gárda című regénye talán az első számú kedvencem minden más előtt.
És ha ránézünk egy Caspar David Friedrich festményre, akkor is dalt akarunk írni. És akkor még nem beszéltünk a zenei-szellemi hatásokról, amikbe most nem kezdenék bele, mert ahhoz kéne plusz tíz-húsz oldal, illetve már nagyon sokszor beszéltem róla. Annyit elmondhatok, hogy az elmúlt években a legtöbbször Popol Vuh-lemezeket hallgatok, ami egy elég obskurus hetvenes évekbeli német „pszichospirituális” kísérlet volt. A mai zenekarok közül pl. nagyon szeretem az ír Fontaines DC-t, ők egyszerre nagyon erősen gyökereznek a nyolcvanas években, ugyanakkor a szó legjobb értelmében „maiak”.
– Számomra megrendítő, hogy kiderült: Cseh Tamás és Csengey Dénes a Mélyrepülés című albuma után újabb lemezen, újabb dalokon dolgozott, a közös munkát azonban Csengey Dénes halála miatt nem tudták befejezni. És ezek a dalok eljutottak önhöz és Beck Zoltánhoz, így született meg a Másnap című koncert és lemez, amelyen szerepel többek közt az Izabella lelkem című dal, amelyről 1985-ben ezt írta Csengey Dénes Cseh Tamásnak: „Ez egy könnyű dal lehet, csalárdul könnyed és játékos, de mégis az a véglegesebb sötétség forog benne, ami körül viszont mi forgunk.”
– A Másnap című album 2023 tavaszán jelent meg, vinylen is. Így tudok róla a legegyszerűbben mindent elmondani: „és jóéjszakát néktek, ne sírjunk, kedveseim” Hát, ne is sírjunk, mert milyen dolog az. Habár ez a Marczibányi téri Művelődési Központban valóban az utolsó Másnap előadás lesz (2025. március 21-én), inkább a dalokon sírjunk vagy nevessünk, rinyáljunk, vagy röhögjünk, amelyeket félig-negyedig összerakott Dénes és Tamás, hogy egyharmad évszázaddal később Zolival valamiképpen elkerülhetetlenül magunkat is kicsit belevarrva, hogy is mondjam, befejezhettünk, és ez elsősorban Csengey Balázsnak köszönhető.
A Másnap sosem volt egy valahanyadik Cseh Tamás tribute est, nem hangzik el benne egyetlen közismert „sláger” sem, de az elóadások után annyiszor „megkaptuk”, hogy ebben a kilencven százalékban, még a leghardcore-abb Cseh Tamás és Csengey Dénes ismerők-imádók számára is ismeretlen, és harmincévesen is új dalokból álló műsorban szinte gótikus kísértethistóriába illő módon jelen van a színpadon Tamás és Dénes, hogy kénytelenek vagyunk ezt egy kicsit elhinni.
A múlt héten, Dénes talán első számú szűkebb pátriájában, Keszthelyen volt az utolsó előtti előadás, és ez volt talán az eddigi legerősebb. Újra bebizonyosodott, hogy ezekben a csodálatos dalokban nem az a legsúlyosabb és legszebb rész, amikor elhangzanak, hanem az utána következő pár másodperces vibráló, kifeszített csend, amiben néha sikerült meghallani, ahogy a tantusz halkan a helyére esik.
