Boldogtalan az az ország, ahol a politikai ellenfelek időről időre egymás fizikai leszámolásával kívánnak közelebb jutni a hatalomhoz. S ehhez felhasználják a bíróságokat is. A legjellemzőbb ilyen társaság a kommunisták kártyabandája volt, akik Marx és Lenin tanításai alapján minden erőszakos eszközt megengedhetőnek, sőt kívánatosnak tartottak a hatalom megszerzése érdekében. Sikerült is nekik, 1919-ben a rettenetes zűrzavarban, az államunk ellehetetlenülése közepette, majd pedig 1948-ban, a megszálló szovjetek hathatós segítségével. Volt néhány hét, amikor elzavartuk őket, s futottak is, amerre láttak, de aztán visszajöttek szovjet páncélkocsikon, egyenesen a pártházakba, Parlamentbe. Egy emberöltőig basáskodtak, aztán elszivárogtak. Számonkérésnek nyoma sem volt, túl sok volt a rossz tapasztalat.
Kádár Jánosnak kiváló taktikai érzékkel sikerült átkelnie a másvilágra a legkritikusabb időben, ettől a régi-új és a valóban új politikai vezetők annyira megkönnyebbültek, hogy megfeledkeztek az egész számonkérésről. Meg hát ott voltak a nagyon rossz példák. A huszadik század szörnyű terror-számonkérései. Az alaphangot szimbolikusan Tisza István meggyilkolása adta meg, de Tiszának legalább megvolt az az előnye, hogy maga döntött a sorsáról – nem menekült –, s bár nem használta, fegyverrel a kezében esett el. Ilyen felemelő, magasztos pillanatok egyáltalán nem jellemezték a magyar történelem első rendszerfenntartó terrorgépezetének a tevékenységét. A Vörös Őrség és a Lenin-fiúk, Szamuely-bandái a terrort a megfélemlítés érdekében használták, sokszor teljesen ötletszerűen kiválasztott emberek és csoportok ellen. A vér és a félelem volt a lényeg. Folyt a vér, akasztottak is sokat, a magyar társadalom egyszerűen el sem akarta hinni, ami történik. A törvényeket eltörölték, „Forradalmi törvényszéknek” nevezték az önjelölt bírákat, akik a halálos ítéleteket hozták és rögtön végre is hajtották. Egy aljas ösztönvilág eluralkodása, minden törvény, szokás, jog és értelem lábbal tiprása. Erre aligha voltak felkészülve az emberek. S ehhez jött még a mindenféle megszállók – főleg románok – rabló, gyilkoló „hadjárata”.
Mindezt meg kellett torolni, meg is történt, jobb esetben törvényes keretek közt, bíróságon, de persze volt úgy is, hogy „rövid úton” intézték el az „első proletárdiktatúra” véres kezű képviselőit, hangadóit. Ez általában egybe esett a társadalom igazságérzetének kifejezésével. Rendszerfenntartó eszközzé a terror nem vált, a viszonyok hamarosan visszatértek a rendes kerékvágásba, az önbíráskodást megfékezték. Akik végképp nem nyugodtak, s például külföldről, álnéven, idegen zsoldban Magyarországra jöttek felforgatni az alkotmányos rendet, azokat bíróság elé állították. Így járt Rákosi Mátyás is 1925-ben. A kommunistákkal el is lettek volna, kis túlzással több magyar kommunista élt Moszkvában, mint Magyarországon.
Több baj volt a nemzeti szocialistákkal, akik magukat hungaristának mondták. Ezek szervezete volt a Nyilaskeresztes Párt, amelyet időnként betiltottak, vezetőit – köztük a „pártvezetőt”, Szálasi Ferencet – le is csukták, viszont az erőteljes német nyomás miatt erősen korlátozva, de mégis kénytelenek voltak engedélyezni a működését. A dolog odáig fajult, hogy a németek 1944. március 19-én megszállták hazánkat, majd október 16-án puccsal a nyilasokat juttatták hatalomra. Már márciustól, de aztán októbertől még inkább kegyetlen dolgok történtek, újra elszabadult a gyilkos ösztönvilág. Az emberek nehezen függetleníthették magukat az eseményektől, jött a front is, az új megszállók, a szovjetek. Apokaliptikus körülmények közepette verték ki az országból a németeket, akikkel mentek mások is. Egyetlen főnyilas sem védte Budapestet, mind meglépett.
Érdekes ez, 1919-ben sem védte senki a magyar fővárost, a románok szinte észrevétlenül telepedhettek le az Oktogonon. És persze 1541-ben is csak úgy „besétáltak” a törökök. Ellenben 1686-ban a nagy ostromkor a török védők parancsnoka, Abdurrahmán pasa harc közben esett el. A magyar ostrom alatt halt meg 1849-ben Hentzi vezérőrnagy Buda osztrák parancsnoka is. A második világháború alatti ostrom német parancsnoka Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführer (főcsoportfőnök) megsebesült, de túlélte a csatát, sőt 1955-ben szabadlábra is került. Autóbalesetben hunyt el 1971-ben. Nem úgy Hindy Iván, a magyar parancsnok, aki részt vett a nyilas puccsban is. Őt a népbíróság halálra ítélte és kivégezték.
A népbíróságok politikai bíróságok voltak, eredeti feladatuk Magyarországon a háborús és népellenes bűnök megtorlása volt. Ezek felderítésére, a feltételezett elkövetők felkutatására hozták létre a rendőrség Politikai Rendészeti Osztályát, a későbbi hírhedt Államvédelmi Osztályt (ÁVO). Az újfajta jogalkotást és jogalkalmazást a minden korábbi elképzelést felülmúló pusztulással járó világháború magyarázta. A felelősségre vonásra a fegyverszünet kötelezte Magyarországot. Viszont az, hogy a népbíróságok tisztán politikai testületek voltak, beárnyékolta a számonkérés tisztaságát. A döntések sok esetben politikai bosszúnak tűntek. Annál is inkább, mert a népbíróságokba csupa olyan párt delegált tagokat, amelyik korábban ellenzékben vagy illegalitásban volt. A tagoknak jogvégzettnek sem kellett lenniük. Rossz kiindulási pont volt ez, miként az eljárásokat övező gerjesztett közhangulat is. Sokat mondó az igazságügyi miniszter, Ries István véleménye, miszerint az elkövetők nem várhatnak igazságot, csak megtorlást.
Természetesen volt itt bűn 1945-ben, amit meg kellett torolni. Háborús bűn is, de mit kezdjünk azzal a tényállással, hogy bűnös, aki a háborús hírverés szolgálatában jelentős szellemi munkát végzett? A népellenes bűncselekmények talán egyértelműbbek voltak az adott körülmények közepette. Igaz, nehezen megállapítható, hogy mint közhivatalnok, ki volt az, aki a nép egyes rétegei ellen irányuló rendeletek végrehajtásában a számára előírt ténykedést túlhaladva vett részt. Politikai döntés szükségeltetett. És ez eleve lehetetlenné tette a jogszerű elbánást. Akár olyan mértékben is, mint az történt Nürnbergben. Meggyőződésem, hogy a bűn elnyerte volna méltó büntetését a rendes bíróságok előtt is (külön hagyva a katonai bíróságokat), sőt: a számonkérés meggyőzőbb, „megnyugtatóbb” lett volna, ha egyáltalán ilyesmi lehetséges. Ez még a miniszterelnökökre is igaz lett volna, hiszen ki vonhatta volna kétségbe Sztójay felelősségét a deportálásokban vagy Szálasi puccsának döbbenetes következményeit.
A politikai alapú számonkérés relativizálta a valódi bűnöket, összemosta a politikai ellenféllel történő leszámolást az igazságszolgáltatással. A népbírósági törvény kiegészítésekor, már 1945. május 1-én, kimondták, hogy háborús bűnt követ el az is, aki „nemzetközi viszály előidézésére alkalmas” cselekményt követ el. Nem a múltban, a jövőben. Innen már csak egy lépés volt annak a Népbírósági Különtanácsnak a felállítása, amely a köztársaság védelmét volt hivatva szolgálni, és amelynek tagjai már csak a kormánypártok delegáltjai voltak. Ezek a népbírósági különtanácsok már egyértelműen a kommunisták vezette Baloldali Blokk érdekeit képviselték, és oroszlánrészt vállaltak a világháború utáni demokráciakísérlet megfojtásában. Politikai eszközökkel ez nem ment, ezért alkalmazták a bírósági terrort, a bíróságokat politikai (ideológiai) eszközzé degradálva. Így váltak a baloldal ellenfelei bűntetőügyek vádlottaivá. Nem volt menekvés. Legfeljebb menekülés. Gőzerővel dolgozott Péter Gábor ÁVO-ja, az ügyvédeket, a tanúkat megfélemlítették. Az első nagyobb ügy a köztársaságellenes összeesküvés ügye volt, amelynek célja a kisgazdapárt szétzilálása volt. Sikerrel járt. Ezt követően a népbíróságok rávetették magukat a szociáldemokratákra, függetlenségi pártiakra, majd az egyházi vezetőkre, végül a terror-félelem teljes eluralkodása érdekében saját kommunista elvtársaikra. A társadalmat bekerítették. Ries minisztert az ÁVO-n halálra kínozták. Politizáló bírák, katonák: de rossz örökség.
A szerző történész
