Németország idén egy iráni politikai thrillert jelölt az Oscar-díjra, a hazájában üldözött Mohammad Rasoulof forgatókönyvíró-rendező A szent füge magja című alkotása pedig egészen a vörös szőnyegig menetelt, és március 3-a hajnalán a legjobb külföldi film díjáért mérkőzhet. Cannesban, ahol először láthatta a közönség, a zsűri különdíját nyerte el.
Azt hihetnénk, a sajátos cím valamiféle szerelmi történetre utal talán, de nem. A fügemag ebben a kontextusban lövedéket: sörétet vagy pisztolygolyót jelent.
A filmben a több mint 40 éve síita köztársaságként működő Irán fővárosában, Teheránban zavargások törnek ki. Fiatalok vonulnak az utcákra, és tüntetnek a teokrácia és a nők, kisebbségek jogait súlyosan korlátozó kormányzat ellen.
Iman (Missagh Zareh), aki kétgyermekes családapa, nagyon örül, hogy vizsgálóbírónak nevezik ki, hiszen több pénzzel, létbiztonsággal és presztíssel jár egy ilyen fontos állás betöltése. De nem örvendezhet sokáig, mert rájön, azért alkalmazzák, hogy olyan elfogott lázadók halálos ítéletét írja alá napi rendszerességgel, akiknek az aktáját el sem olvashatta. Egyre inkább gyötri a lelkiismeretfurdalás, miközben nagyobbik lánya, Rezván barátnője fél arcát szétzúzzák, szemét kilövik a rendőrök, miközben a tömeget oszlatják. Jó kérdés, hogy vajon tett valamit, beállt lázadónak a lány? Miközben az emberek nagy része tudatosan vagy ösztönösen, zsigerből áll szemben a rendszerrel, egyszerűen azért, mert az élet ilyen.
Iman (Missagh Zareh) rájön, hogy hiába vállal szörnyű munkát a családjáért, ők semmibe veszik
Fotó: Cirko-Film/fodorannamaria
Történik még rosszabb is: otthon, a saját házában eltűnik Iman szolgálati fegyvere. Ki nyúlhatott hozzá, melyik lány? Vagy az anyjuk? És miért?
Iman, aki görcsösen meg akar felelni a munkahelyi elvárásoknak, egyre kétségbeesettebben nyomoz a pisztoly után. Számára nem „csak” annyi a tét, hogy nem csukják le három évre, és nem rúgják ki, ha megkerül a fegyver, hanem még inkább az, hogy miközben elvállalta a piszkos munkát a családért, hogy nekik mindenük meglegyen, valójában bízhat-e bennük? Támaszkodhat-e rájuk? Megmaradt-e az a boldog családi életük, ami megvolt még a kinevezése előtt? Lehetséges az, hogy annyira súlyos a baj, hogy ezt élve meg sem úszhatja mindenki?
A modern, az Egyesült Államokkal jó kapcsolatokat ápoló Irán történetében 1979-ben különös fordulat következett be a hatalom élén Khomeini ajatollah vezetésével, aki híveivel, képletesen szólva, visszabombázta néhányszáz évvel a polgárosodott országot. Tudjuk, mi jött utána: a nőknek kendő- illetve fátyolviselés, a sajtó leépítése, háborúk, akadozó áram, nyomor, lepusztulás, lehallgatások, folytonos gyanúsítgatások, erőszak, eltűnt emberek, rengeteg halálbüntetés.
Mohammad Rasoulof filmje ebben a világban játszódik, csak éppen több mint ötven évvel később. Rasoulof napjainkban maga is üldözött, és az elmúlt hónapokban több stábtag is elmenekült az országból.
A filmben egymásra torlódik tehát a polgári forradalom, a diktatúra elleni fellépés és a küzdelem a nők jogaiért, miközben ott van az új technika, a globalizált élet. Okostelefonok, videófelvevők mindenfelé, miközben a nőknek elfedett arccal kell járniuk. A hatalom pedig veszett kutyaként mar, ami azt szokta jelenteni, hogy érzi a vesztét, de addig még sok áldozatot szed.
Objektum doboz
Iman jobban fél ettől a hatalomtól, mint a saját családjától és a családja elvesztésétől. Szép lassan fonja köré a hálót mindaz, amitől félnie lehet, és amivel vagy amiért nem veszi fel a harcot. A lelkiismerete, az elveszett pisztolyért járó büntetés, a családtagok kapcsolatai nem megfelelő emberekkel, de főleg az, hogy nem bízhat a feleségében és a gyerekeiben. Miközben saját magában sem bízhat, hiszen rég feladta azt, aki volt. Meddig mehet ez még, hol vannak azok a lehetőségek, azok a pillanatok, ahol még ha áldozatok árán is, de kimászhat mindebből?
Kimászhatna, csak éppen nem arra van a kijárat, amerre elindul, nem főiskolásokkal meg nőkkel szemben kellene erősnek lenni.
Ez a nagyon hosszú film, ha kicsit döcögősen indul is, csaknem végig fenn tudja tartani az érdeklődést. Az egyik elég reménytelen helyzet közepette még nevetni is tudnánk, de a félelmek és fájdalmak, amiket a film aktivál, mélyebben érintenek meg minket, mivel mi is éltünk már diktatúrában.
A filmhez nem készült szinkron, csak magyar nyelvű felirat, de nagyon érdemes az eredeti hangra is figyelni. Soheila Golstani, aki a feleséget alakítja, sokszor szinte zárt tömbökben beszél, monoton mondatokban, de mégis hiteles a színészi játéka, máskor, amikor kiszolgáltatott a lányok hazugságaival és a férjével szemben, a hangja erőtlenné válik, és láthatjuk, mennyire nyomorult dolog gyengének lenni azokkal szemben, akiknek szeretniük és támogatniuk kellene őt is.
A szent füge magja – Danaye angir-e moabad – 2024
Iráni politikai thriller – 168 perc
Rendezte: Mohammad Rasoulof
8/10