Mikszáth szerint a hetvenen túli Jókai már egyre halványabb részt vállalt a közéletből, keveset írt, a Pesti Hírlapnak sem tudta teljesíteni a szerződésben vállalt penzumát; a Magyar Hírlapba „jelentéktelen apróságokat, emlékeket, aktuális tárgyú tárcacikkeket” adott, köztük az Öreg ember nem vén ember című, elbeszélésfüzérnek tekinthető regényt. Az csak egy év múlva, 1899-ben lett „szenzáció”, mikor az 1886-ban megözvegyült író feleségül vette a nála 54 évvel fiatalabb, akkor húszéves Nagy (Grósz) Bellát. „Azt hiszi a közönség, hogy saját magát írta le benne, anticipálva a jövőt, minek következtében némely újságok újra lenyomatják” – s rá egy évre, 1900-ban könyvként is megjelent az öreg özvegyember esélyeit latolgató mű.
A színészi pályára vágyó lányt már bemutatták neki, Jókai igyekezett egyengetni útját, saját színpadi műveiben adott neki szerepeket. Előszavában is kitért az életkor és a vágyak közé ékelődő dilemmára, amely most egy „furcsa irodalmi válfajt” eredményezett. Így nevezte a füzérszerűen megírt „képzelt regényt”, hozzátéve: nemcsak a műfaj és a téma, de a cím is „tiszta képtelenség”. A német, francia, angol, orosz vagy olasz nem ismeri az öreg és a vén közötti különbséget, ezt a „finoman megkülönböztető hasonnevűséget” – példálózott Jókai. „Ha azt mondjuk valakinek: »öreg ember«, az szelíd megtisztelés, de ha azt mondjuk: »vén ember«, az már ócsárlás; a »vén asszony« pedig éppen háborús eset (casus belli)”.
„Képzelt regény”? – mintha volnának nem képzelt regények is! Jókai magyarázata, hogy a történetek „csak írójukra nézve képzeltek; de valósággal mind emlékezetben élő[k] , amikbe aztán a szerző beleképzeli magát.” Válaszolva a címzett „kedves barátnő” kérdésére: kellően jó egészségi állapotban van, orvosságot nem kíván, csak konyakot, van kedve a munkához, s még most is jobban dobog a szíve, ha szép leányt lát, még akkor is, ha az a nő szoborból van. Miért nem házasodik hát meg? – Özvegy és szabad, sőt tehetős is egy asszony eltartásához! Ezópus meséjében a vadász így szólt: „nem az oroszlánt keresem én, hanem csak a nyomát” – s előfordul, hogy a nyomokat követve, a vadász beleköt az oroszlánba is. Ezek a férfiak „gyakorlati kivitelben” érvényesítették a mondást: „Öreg ember nem vén ember” – s ebből az ötletből képzelte magát Jókai is a négy „regénykébe” – négyféle módon írva meg a tárgyat.
Előbb az öreg, több mint három évtized boldog házasság után „felejthetetlen életpárját a teremtő paradicsomának átengedve”, a gyászév leteltével összekerül „egy korához illő matrónával”, kinek végrendelet írja elő az újbóli férjhezmenetelt, cserébe a milliókért. Az öregben az íróra ismerünk, az elbeszélői első személy (akit képviselő úrnak szólítanak, „írónő kollégájával” beszélget, az elhunyt feleség színésznő volt) egyúttal az életrajzi én vallomása. A képzelet volt az ő tőkepénze, ám az új házasság megkötése után az írótoll domíniumát a földesúri jólét váltja föl. Szokásait meg kell változtatni, etikai elveit feladni, hitében meginog, meggyűlöli a parlamentet, a szabadelvűséget, a felekezetet, a népet s az egész írósereget. – És lassan hozzázüllik a környezetéhez.
Második lehetőségként az öreg (aki most író helyett világhírű építész és földmérnök, aki megtalálta Attila sírját!) nem választ új társat „a jól megérett matrónák közül, hanem kiszemel magának egy világszépséget, aki a vagyonáért elfogadja a kezét”. A fikciót az ezt megelőző, Attila sírja és a paláston lévő írás megfejtése körüli legenda szatirikus ábrázolása keretezi, s önirónia uralja a mézeshetek leírását is. Tíz hónap múlva megszületik Attila nevű fiuk. Tíz év alatt tíz gyerek: „Kezdtem mitológiai alakká válni.” De aztán vaknak és süketnek kell lennie, fizetnie a számlákat, kiderül, hogy a feleség megcsalta, a felszarvazó pedig halott – mégis párbajozni akar vele! Bolondok házába zárják, ahonnan sikerül megszöknie. Majd fölébred.
A harmadik történetben a tehetős öregből életmentő lesz. Újra szép és fiatal feleséget választ a Duna sírjába vágyó öngyilkosjelölt leányok közül, akit az orvosoknak sikerült újraéleszteniük. Eltökéli, hogy boldogítani fogja őt, s azt is elhiteti magával, hogy élete belépett a második nyárba. De ezt csak ő hiszi, egészen addig, míg olyan féltékeny nem lesz, hogy a betegségig beleőrül. A szigetéből „elveszett paradicsom” lesz.
A negyedik „regényben” az öreg „világhírű festő” – a gyermekkor eszményképe: Jókai is kacérkodott a festészettel, s dilemmáit összegzi a festés és az írás között kalandozva. Szép és fiatal, jó erkölcsű, becsületes, szegény leányt választ, festőtanoncát, kinek az egyik testvére is tehetséges rajzoló, később sikeres művész. A tragédiát csak sejteti a végén. A „pótboldogság” szó többször is előfordul ebben a részben.
Jókai az előszóban azt ígérte, hogy beleképzeli magát a négyféle esélybe, s azt választja, amelyiktől legjobban irtózik. A „kedves barátnőnek” írt utószóban viszont már átengedte a választást a címzettnek: vajon melyik esély a legajánlatosabb, amelyet magára vehet az „öreg” ember, aki nem akar „vén” ember lenni. Feleselve a negyedik rész személyes vallomásával: „Hát bizony szép dolog az idealizmus! El is tart sokáig. Lehet belőle éldegélni. Még a hét évtizeden túl is marad belőle valamicske. Az ember elmondja magának: »lám a lelkem még fiatal, a kedélyem ép, a képzeletem friss; munkabíró vagyok! […] vágyaim a távolba járnak, gyönyörködöm a szépben, a jóban!« – Egyszer aztán egy hideg […] szörnyeteg végighúzza a körmeit a testünkön, s azt mondja: »Bizony vén vagy te!«”
Saját életének regényesítése már korábban foglalkoztatta Jókait. Nem önvalló-lélekelemző kísérletekre gondolva (mint Az arany ember lapjain), csak az emlékei felidézésére. A válságos időszakokat inkább tompítani igyekezett (mint Petőfivel kapcsolatban, a Politikai divatokban). A századfordulóra szaporodó, memoárszerű írásai többnyire tárgyias vagy csevegő jellegűek – „regényes, bensőségesebb önéletrajzi kísérlete” csak A tengerszemű hölgy 1890-ből. A belső ellentmondásokkal terhes „szerencsétlen szépasszony”, Erzsike sorsa folyton kereszteződik a Jókaiéval, s e visszapillantásokból „megismerjük a Hétköznapok keletkezési körülményeit, a fiatalkori világfájdalmas írások titkát” – olvassuk monográfusa, Nagy Miklós tollából. Az élet alkonyán lobban elő a kérdés: vén ember-e az öreg, vagy szabad-e még szeretnie? Ha társat keres, „nem válik-e szerencsétlen, nevetséges vagy becstelen figurává?” Számlálva esélyeit, a jövőjét katasztrofálisnak látja, ha enged a vágyainak.
Jókai nem mondja még ki a vágyak idomítását (arról Weöres Sándor fog majd szólni), az írás gesztusa, a megírás vagy „kiírás” ténye mégis ezt a megszelídítési folyamatot tükrözi. A lemondásban „elszárad” az ember, a kívánságok rabbá tesznek, „visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni” – ezt olvassuk Weörestől. Az elengedett vágyak újabbakat szülnek, a megölt vágyak „kísértetként visszajárnak”. A vágyak megszelídítése: „a tökéletes hatalom maga”. Egy tulajdonság annak ápolása nyomán válik jóvá, s az elhanyagolása révén rosszá. Ezt a keleti bölcsességet Jókai vajon hogyan tette magáévá? – Elvette feleségül a fiatal színésznőt.
A szerző irodalomtörténész
